Fábiánné Rozsnyói Katalin: a bodicsekek fokozták az ellenállásomat!

A legsikeresebb magyar kajakedzővel, Fábiánné Rozsnyói Katalinnal sok mindenről szó esett az előzőekben. Többek között arról is, hogy miért nem sikerült a női kajak négyesnek 200 után 2004-ben sem megszereznie az olimpiai aranyérmet.  Például a „berövidülés” idő előtti bekövetkeztéért.

Fábiánné Rozsnyói Katalin. Fotó: Szalmás Péter/MOB

– Az érintett versenyzőknek szólt ezekről a hiányosságokról?

– Edzéseken természetesen. A versenyen viszont tehetetlen voltam, ott maguknak kellett megoldaniuk a feladatot. Sajnálom, hogy nem engem választottak tárgyalópartnernek, hanem inkább elvonultak zárt ajtók mögé a pszichológussal, akinek előzőleg illett volna szólnia nekem erről a megbeszélésről. Ha ez megtörténik és elmondhatom neki, mi a lányok alapvető problémája, ő is tudott volna segíteni. Természetesen erről is értesültem egy másik versenyzőn keresztül, hogy a pszichológus készíti fel őket a versenyre.

– Ön számított a négyes győzelmére Athénban?

– Csak a nagyon biztosnak tűnő esetekben jósolok. Így azt tudtam, hogy Janics biztosan megnyeri az egyest és a Kovács – Janics párost sem tudják megelőzni. A négyessel kapcsolatosan nem volt ilyen fix tippem. Az elmaradt sikert követően Bóta, Szabó és Viski elmentek, Janics visszamaradt és hónapokkal később Kovács is visszajött. Ennek örültem és azt is megmondtam Katinak, ha elmegy, vége lett volna a pályafutásának.

Janics Natasa maradt Fábiánnénál

– Azután 2008-ra elkészült egy új négyes, amelynek tagjai három hónappal Peking előtt cserbenhagyták.

– Ez is egy szép munka volt, hallgatólagos szövetségi hozzájárulással. Az már soha nem derül ki, hogy az általam felkészített, és még idejében „felrobbantott” négyes mit ért volna el, de az tény, hogy a Szegedre összeverbuvált kvartett sem tudott nyerni. A férjem, Öcsi azt javasolta, hogy ne is vegyem át a nekem ítélt részjutalmat, de én nem hallgattam rá, hanem elfogadtam a „bánatpénzt”. Ebből a négy évből is sokat tanultam. Vallom ugyanis, hogy a vereségekből, a negatív háttérmunkából sokkal többet lehet okulni, mint a sikerekből. A megélt bodicsekek pedig egyre csak fokozták az ellenállásomat. Ha nem támadnak annyian évtizedeken keresztül, már Sydney után visszavonultam volna. Így viszont mindig eluralkodott rajtam a „csakazértis” hangulat. 

Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Paumann Dániel, MTI Fotó: Kovács Tamás

– 2010-ig csak lányokkal foglalkozott, ekkor kerültek képbe a fiúk.

– Azokról volt szó, akiket az MTK már egyáltalán nem akart foglalkoztatni. Sokat gondolkodtam, mielőtt igent mondtam. A döntés azért lett ilyen, mert az agyamban még nem jutottam el odáig, hogy azt mondjam: ennyi elég volt. Valamit még mindig tenni akartam és ehhez a legjobbkor jöttek a leszerelésre ítélt legények. A velük való foglalkozás az csak egy ráadás volt, mivel továbbra is a lányokkal foglalkoztam elsősorban. Mellettük meg kellett tanulnom a fiúkkal való bánásmódot is, ami újdonság volt számomra. Valami keveset már kaptam belőlük, amikor az Öcsi embereinél korábban besegítettem, de az egészen más volt. Mi Öcsivel őszinte partnerei voltunk egymásnak és ilyen partnerségre lenne szükség az edzők egymás közötti kapcsolataiban is. Sajnos, ez olyan ritka, mint a fehér holló, hogy valaki becsületes, kiszámítható legyen, akire adott esetben nyugodtan rábízhatom a tanítványomat, amennyiben akadályoztatva vagyok. Azért, hogy tudassam, van ilyen edző is, például Borsodi Gézát ilyennek merem mondani.

– Ön is képes lenne ilyen segítő részfeladatokra?

– Természetesen, de sosem kerestek meg ilyesmivel, így ez a szándékom és nyitottságom soha nem kapott bizonyítási lehetőséget. Ami pedig a versenyzőknek az én csoportomba történt érkezését illeti, soha senkit nem kényszerítettem, hogy jöjjön hozzám! Azután a versenyzők addig maradtak, amíg elérték a céljukat, s ilyenkor tovább álltak. Nem tudtak vagy nem akartak ellenállni a csábításoknak, amelyek elkövetői mások munkájából akartak sikeresek lenni. Az új férfiak anyjuknak tekintettek, mindent megcsináltak és 2011-ben, tehát egy évvel a közös munka elkezdését követően Szegeden az egyetlen világbajnoki címet – igaz, nem olimpiai számban, de mégis csak – az én versenyzőim, Tóth és Kulifai nyerték.

– A négyes pedig nem kis meglepetésre alig maradva le az első helyről, másodikként végzett a 2012-es, londoni olimpián…

– Kammerer, Tóth, Kulifai és Paumann sikere nem kicsúszott eredmény volt, hiszen 2013-ban, 2014-ben és 2015-ben is a világversenyeken mindig dobogós helyet szereztek, egy-egy 4. hely volt a legrosszabb. Ezeket mindig úgy érték el, hogy a válogatókra edzésből érkeztek, mert a terveimben az adott év világversenyeire időzítettem a csúcsformát. A kivételt a 2016-os válogató jelentette, ahol vereséget szenvedtek egy olyan, erre a versenyre „kihegyezett” kvartettől, amely azután az olimpián a döntőbe sem tudott bejutni. Én viszont az előző sikersorozatra alapozva ki merem jelenteni, hogy a „londoniak” Rióban is felálltak volna a dobogó valamelyik fokára! Különösen szomorú voltam akkor, amikor hallottam, hogy a szlovákok és a németek is örültek a londoni ezüstnégyesnek a riói olimpiáról történt lemaradásának!

– Még ekkor sem adta fel és ismét egy női versenyzővel próbálkozott.

– Kérem, a nevét se írja le, nem akarom! Én neki is csak jót tettem, amikor odavettem a fiúk mellé, hogy ne egyedül kelljen készülnie. Igyekeztem mindig beleélni magamat a versenyzők helyzetébe, s így volt ez az utolsó esetben is. Tévedtem, kihasználtak! Az illető mindenemet, az eszemet, az időmet, a szaktudásomat elfogadta, majd menetrendszerűen ellépett mellőlem, amikor már arra a bizonyos szintre eljutott. Szerencsére hosszabb távon helyükre kerülnek a dolgok, ebben egyre inkább bízom. A mérleg két serpenyője idővel mindig egyensúlyba jut.

– Most úgy néz ki, végleg elköszönt az élvonaltól. Milyen tervei vannak a következő évekre?

– Olyan versenyzővel, aki olimpiára vagy világbajnokságra készül, 76 évesen már nem kívánok foglalkozni. Arra viszont nyitott vagyok, hogy akik kérik és elfogadják a tanácsaimat, azokat segítsem. Mindent látok, a jót is, meg a rosszat is, de nem szólok bele, csak ha kérdeznek.

– A londoni ezüstérmesektől békében váltak el. Talán ki is kérik a véleményét egykori tanítványai?

– A legkényesebb kérdésbe, a válogatási rendszerbe nem szólok bele, mert nem tartom szerencsésnek a most kialakított, legújabb válogatási szisztémát. Ha én lennék a kapitány, másként csinálnám ezt, mégpedig a visszaemlékezéseim és a tapasztalataim alapján. Egyébként senkit nem fenyeget a veszély, mert nem hogy nem kérik ki a véleményemet, de meg sem hallgatnak! Még az edzőbizottságba sem választottak be. Egyszerűen átnéznek rajtam, mint az ablaküvegen.

– Mit tart az edzői együttműködés hiánya legfőbb okának?

– Azt, hogy az edzők nem mutatják meg magukat, hanem álarc mögé bújva szerepeket játszanak. Rákényszerültem, hogy házon kívül én is más legyek, mint civilben. Odáig jutottam, hogy nyitott vagyok az emberi és szakmai kapcsolatokra és nem várom el ugyanezt a másik oldaltól. Egyébként fontolgatom, hogy fiatalabbaknak rendszeresen adjak tanácsot, amennyiben erre adottak lesznek a fogadás feltételei.

A mexikóvárosi ezüstérmesek: Peffer Anna és Rozsnyói Katalin

– Ebben az átmeneti időszakban elrepülhetett az ötven év előtti olimpia helyszínére, Mexikóvárosba. Hogyan vonná meg ennek a MOB által biztosított jutalomútnak a mérlegét?

– Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, ahol nagyon sok mindent láthattam! Annak idején, elsősorban az öthetes előolimpián, 1967-ben ugyancsak sok helyre eljutottunk, de akkor nem volt velünk szakavatott idegenvezető. Életem során négyszer járhattam Mexikóban, de például az utolsó, az 1994-es világbajnokság alkalmával a szállodán és a versenypályán kívül semmit nem láttam. Most viszont mindenről részletes információkat kaptunk. Extra élményszámba ment, hogy akkori párommal, Pfeffer Annával ötven én szünet után végre jól kibeszélgethettük magunkat. Ma is örülök az ezüstérmemnek és cseppet sem bánom, hogy nem arany lett! Azok után, hogy Ani egyesben beborult a vízbe, úgy ültem be a páros hajóba, mint egy kétségbeesett valaki. Nem tudtam ugyanis, egy ekkora stresszt követően a társam mire lehet képes egyáltalán?  „Pfefivel” most mindent kielemeztünk, azt a hibát is, amire az akkori edzők nem hívták fel az ő figyelmét. A kettőnk kapcsolatának is nagyon jót tett ez a találkozás. Annak idején nem volt ilyen jó a viszony közöttünk, mint amilyen most kialakult. Örömömre, jó szívvel gratulált az edzői pályafutásomhoz, az elért sikereimhez, ami nekem rettenetesen jólesett!

(Jocha Károly)

Fábiánné Rozsnyói Katalin: a vereségekből lehet igazán okulni!