Fábiánné Rozsnyói Katalin: a vereségekből lehet igazán okulni!

Sikerekben abszolút gazdag pályafutása újabb csúcsára érkezett a közelmúltban Fábiánné Rozsnyói Katalin. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság immár hagyományosan évente a világon egyetlen edzőnek odaítélt díját ugyanis idén ő kapta, amelyet a Buenos Airesben megrendezett Ifjúsági Olimpián Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke vett át. A Magyar Edző szerkesztősége ebből az alkalomból kereste fel az annak idején versenyzőként is sikeres, 1968-ban, Mexikóvárosban Pfeffer Annával párosban olimpiai ezüstéremig jutott mesteredzőt.

Kulcsár Krisztián és Fábiánné Rozsnyói Katalin. Fotó: JochaPress.hu

– Az edzői pályán felhalmozott sikerek ismeretében a kérdés kínálja önmagát: mikor gondolt arra először, hogy megcélozza ezt a területet?

– Talán sokan nem hiszik el, de kijelenthetem: nem gondoltam arra, hogy egyszer majd edzőként fogom szolgálni szeretett sportágamat. Ez egyszerűen csak jött magától. Az ember, amit tud, elképzel és talán megérzései is vannak ezzel kapcsolatosan, oda előbb-utóbb el is jut. Kétségtelen tény, hogy előzőleg szerettem volna a rendőrtiszti főiskolába beiratkozni, de nem írták alá a papíromat, mert állítólag másféle terveik voltak velem kapcsolatosan. Ez egy adottság, amely benne van az emberben. Már versenyző koromban is adtam tanácsokat azoknak, akik megkérdeztek.  Az 1968-as olimpiát megelőzően volt olyan versenyzőtársam is, akinek komplett edzéstervet írtam és be is vált neki.

Fábián László. Fotó: JochaPress.hu

– Ön soha nem titkolta, hogy az edzői pályán folyamatosan kapott segítséget férjétől, Fábián Lászlótól, az első magyar kajakos olimpiai győzelem „részvényesétől”, aki Urányi Jánossal nyert kettesben, 1956-ban, Melbourne városában.

– Igen, ez így van. Jó meglátásaim voltak, amelyeket ő gyakran megerősített, illetve észrevételeivel finomított. Amit az edzői pályán elértem, abban ő egyértelműen benne van. Őt a legtöbben másként ítélték meg, mint amilyen valójában volt. Öcsi ugyanis egy visszahúzódó természetű emberként soha nem tolta előre önmagát. Szerencsés embernek vallhatom magamat azért, hogy egymás mellé kerültünk, mert az ő higgadtsága, nyugodtsága mellett rengeteget tudtunk a szakmáról beszélgetni, olykor vitatkozni is, ami egyértelműen segítette az én munkám eredményességét. Hangsúlyozom, közel félévszázados együttlétünk során csak a kajakozásról vitatkoztunk!

Balról: Kőbán Rita, Mészáros Erika, Czigány Kinga, Dónusz Éva. Fotó: MTI

– Amikor 1977-ben vállsérülést szenvedett és visszavonult, elkezdett gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozni. Ki volt az, akire először felfigyelt és később sokra vitte?

– Mészáros Erikát említeném, aki húszéves korára, 1986-ban kétszeres világbajnok lett, majd 1988-ban benne ült a szöuli olimpián ezüstérmes, 1992-ben, Barcelonában pedig olimpiai bajnok négyesben is. Mindjárt az elején fontos felmérni az alapállapotát a fiatalnak, mielőbb meggyőződni a szellemi befogadóképességéről és arról is, hogy el tudja-e majd végezni azt a munkát, amit az edző szeretne rá kiosztani. Amikor Mészáros Erika először jött edzésre a Dózsába, azonnal láttam, hogy átlagot meghaladóan jó fizikai adottságokkal rendelkezik, a fogékonysága csak később lett egyértelmű. Az is számított, hogy a szülei is sportoltak valamikor, így a hátországot is biztosították. Esetében az adottságok, a gének és a szükséges szorgalom is adottak voltak. 

– Ha visszatekint edzői pályafutására, melyek voltak a legnehezebb helyzetek, ahol sok szempontot kellett közös nevezőre hoznia?

– Ez egy pikáns kérdés! Az edzőnek passzolnia kell a versenyzővel, együtt kell viselni a sikert és a kudarcot is és mindenből tanulnia kell valamit. Amikor elterveztem, mit szeretnék elvégeztetni a tanítvánnyal, még nem voltam biztos benne, hogy ez sikerülni is fog. Az a versenyző, aki szó szerint végrehajtja, amit kérek, még nem lehet biztos a sikerben. Sokat jelentett, hogy mindent tudtam a magánéletükről úgy, hogy tőlük soha nem érdeklődtem a történtekről. Az őszinteség nálam nagyon fontos volt, mert nem bírtam elviselni, ha valaki hazudik. Ha én őszinte voltam, akkor a másik oldaltól is elvártam ugyanezt. Az én magánéletemet kikapcsoltam és ugyanezt elfogadtam a versenyzőimtől is. Azt viszont mégis tudnom kellett, ha az illetőt valami nagy gond vagy bánat érte, mert e tények ismeretében másként reagáltam, mintha nem tudok semmiről. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy az örömeikről általában egyenesben beszámoltak, a bánataikat viszont igyekeztek eltitkolni.

– Ezek az elvek a gyakorlatban, a napi edzések során hogyan teljesültek?

– Nekem minden napra megvolt egy írásban előzetesen elképzelt forgatókönyvem, de ezt mindig igyekeztem hozzáigazítani a versenyző aktuális állapotához. Mindig a kezemben volt a toll és vagy kipipáltam egy részletet vagy éppen hozzáírtam az előzetesen kalkulált fejadaghoz. A hangsúly a versenyző napi állapota, hozzáállása szerint változott. Nem tudhattam, hogyan aludt, milyen állapotban jelentkezett edzésre. Másként kell értékelni az edzőtáborban töltött napokat azoktól, amikor otthonról, az elvégzett dolgai után érkezett edzésre. Rugalmas voltam és rengeteget improvizáltam. Ehhez sokat segített a versenyzői múltam, a férjem és az is, amit más edzők megfigyeléséből levontam. Végül pedig igyekeztem betartani a férjem, Öcsi tanácsát, aki folyamatosan azt sulykolta nekem: Kati, nekünk soha nem szabad ugyanazt csinálnunk, mint amit más tesz!

Fotó: JochaPress.hu

– Kérem, mondjon néhány nevet, akikkel gond nélkül tudott együttműködni ebben a bonyolult egymásra utaltságban!

– Mészáros Erika időben a legelső, utána Kovács Katit említeném, mert az ő hozzáállása is kifogástalan volt. Kati az elvégzendő munkát soha nem kérdőjelezte meg, abban mindig partner volt. Versenyzőként semmi rosszat nem tudnék róla mondani, mindig tökéletes volt a kapcsolatunk. Általánosságban elmondhatom, hogy a versenyzők feltétel nélkül addig voltak partnerek, ameddig elérték azt a színvonalat, amit ők előzetesen elképzeltek a maguk számára. Utána viszont ilyen-olyan okokkal, de eltávoztak. A többieknél mindig előjöttek kisebb-nagyobb problémák, amelyeket tudomásul kellett vennem és úgy kellett tennem, mintha nem történt volna semmi. Az is előfordult, hogy valaki odavágta a lapátot, de akkor sem emeltem meg a hangomat. Tudomásul vettem és másnap vagy harmadnap az elmaradt részfeladatot is elvégeztettem.

Fotó: JochaPress.hu

– Azért voltak szélsőségesebb esetek is. Mint például 2004-ben, az athéni ezüstérmet követően szétszéledtek a négyest alkotó lányok…

– Ez is egy belső fúrás volt, amelyben nem csak a versenyzők voltak benne. A mindenkori vezetőknek – szerintem – nem a versenyzőkkel, hanem az edzőkkel kell közös nevezőre jutniuk. A helytelen vezetői magatartás szép lassan egy belső anarchiához vezethet. Ami pedig a Sydneyben megszerzett ezüstérem megismétlését illeti, én pontosan tudtam, miért nem sikerült Athénban sem a győzelem. A lemaradást az időjárás, a hátszél vagy ellenszél léte is befolyásolta, de az egységen belül sem volt minden optimális. Az egyik lány a négy közül, amikor gyengébb lett, akkor „berövidült”, tehát visszakapta a kezét, ami agyi és fizikai elfáradás esetén következik be. Ez a reakció négy ember közül egynél még elmegy, de ha már két csapattag is ugyanabba a gyengeségbe esik, akkor azt már nem bírja el a hajó. Ez a táv utolsó részében egyértelműen látható volt, miként az edzéseken is előállt ez a szituáció. Én mindent elkövettem a sikerért, ennyi volt bennük.

(Jocha Károly)

Fábiánné Rozsnyói Katalin: a bodicsekek fokozták az ellenállásomat!