Farkas Péter ne legyen Farkas Péternek a farkasa!

Akire élete párja éveket vár, s közben közös gyermekeikkel felhúz neki (nekik) egy családi házat, akiért egykori mestere kegyelmi kérvényt ír, s azonnal könnybe lábad a szeme, ha felmerül a tékozló Farkas fiú neve, akit szabadulásakor őszinte örömmel köszönt számos családtag, barát, sporttárs, és szenzációra éhes tévéstábok is ott toporognak a börtönkapu előtt, hogy mikrofonvégre kapják, az nem lehet átlagember.

Farkas Péter nem is az, különben egyrészt sportága istenáldotta tehetségeként sosem jutott volna az olimpiai dobogó tetejére, másrészt bűnsegédként elkövetett kábítószerrel visszaélés miatt a rács mögé. Így együtt elképesztő párosítás. A sztorija jól ismert, csak a mélysége nem, hiszen maga az érintett bohémsága álarca mögött élte, s a jelek szerint éli továbbra is az életét, legalábbis a közvélemény felé. S talán ő maga sem tudja, a lazaság mennyire máz a valóság felett.

Ifjú birkózóként a népligeti futás helyett a kézilabdás lányokat stírölni még bocsánatos bűn, nem csak a „Faros” vezette ganzosok csinálták ezt annak idején a Kőbányai út felől indulva, hanem mi, fradisták is az Üllői útról érkezve, hiszen rendre találkoztunk a csarnokban. A versenyeken aztán úgyis kiderült, ki edzett a lógás mellett. És Peti edzett, viszont alig látszott rajta, görbe tartással, kissé púposan mégis úgy dobálta az izompacsirtákat, mint pásztor a botját.

Nemcsak ifiben és itthon, hanem a felnőttek között és szerte a világon, ötkarikás, vb- és Eb-arany rá a bizonyíték. „Bárkit meg tudott verni, kiváló koncentrációs képességgel rendelkezett, zseni volt” – mesélte róla edzője, a korábban szintén mindent megnyert Kocsis Ferenc. És Farkas egyénisége a dobogó tetején is megmutatkozott, 1992-es, barcelonai éremharapását szabadalmaztatnia kellett volna, multimilliomos lenne, annyian másolják azóta. Bohémságát nyilatkozatai szintén tükrözték, egyszer például a sportnapilap szakíróját azzal etette meg, hogy Jehova tanúja lett, egy másik, kevésbé felkészült kollégának pedig egy veterán orosz birkózó, bizonyos Pozdnyakov példáján át vezette le, hogy miért érdemes negyven felett is visszatérni a szőnyegre. Kár, hogy ilyen nevű klasszis csak a páston létezett kardozóként, s akkor még messze nem volt veterán… Most, szabadulásakor sem tudta megállni, hogy ne szívassa a zsurnalisztákat: „Irány Rió, az edzőtábor már megvolt!” S a szalagcímek már ordították is, hogy Farkas Péter az olimpiára készül…

Az, hogy a közvéleményt nem veszi komolyan, legyen az ő dolga, de magát nem ártana, mert különben őt sem veszik komolyan. Más tét nélkül poénkodni, s megint más az intézkedő rendőrt autóval elsodorni vagy a tárgyalóteremből ítélethirdetés közben kisétálni. Valahol ez is bohém kivagyiság egy, persze elítélendő formája. El is ítélték, ám nem maradt magára a börtönben, s ápolta a kapcsolatait, Kocsist például felhívta a hatvanadik születésnapján, el is érzékenyült a mester.

Mi lesz most Farkassal? Egyelőre a csípőjét kúrálja, illetve családi körben pihen. Rióra, gyorsan szögezzük le, nem fog készülni, a normális életre talán. A jelek szerint azok, akik a legfontosabbak a számára, s akiknek ő a legfontosabb, nem fordultak el tőle, így az alapja megvan. Anyagilag kevésbé, hiszen még az előző kormány alatt törvénymódosítás vette el az olimpiai járadékát – szándékos bűncselekmény miatt jogerős szabadságvesztéssel sújtottaknak 2010 januárja óta nem jár –, amit büntetése mentesítési ideje és a közjogi szankciója miatt leghamarabb körülbelül másfél évtized múlva kaphat újra.

Ám nyilván nem ez a leglényegesebb, hanem hogy ne legyen megint a saját maga farkasa.

(MNO.hu, Deák Zsigmond, fotó: JochaPress.hu)