Fazekas László a Nemzeti Színházban
llusztris díszvendégei lesznek a jövő csütörtöki Év sportolója gálaestnek a Nemzeti Színházban: a gyorskorcsolyázó olimpiai bajnok Hunyady Emese és a 92-szeres válogatott labdarúgó, Fazekas László. Utóbbi ritka látogató Pesten, legutóbb másfél éve, a hetvenedik születésnapján járt itthon. Most izgatottan várja a találkozást a régi barátokkal, csak a belgiumi sztrájk nehogy közbeszóljon…
„Úgy volt, hogy már szerdán, 13-án megérkezem, de a hetek óta tartó sztrájkhullám miatt csak csütörtökön, a gála napján tudok Budapestre repülni” – mondta lapunknak a lassan negyven éve Antwerpenben élő legendás labdarúgó, a magyar válogatottsági örökrangsor hatodik helyezettje, aki már tavaly ilyenkor is a meghívottak között szerepelt, de, ahogy fogalmaz, akkor az „nem volt aktuális”. Ez valójában azt takarja, hogy a januárt rendszerint ibizai nyaralójában tölti, és 2018-ban január 11-re esett a gála.
„Három hete felhívott Szöllősi György, a sportújságíró szövetség elnöke, és ezúttal örömmel mondtam igent, hiszen a góllövéssel kapcsolatos díj átadása lesz a feladatom” – magyarázta a népszerű „Kapa”, aki annak idején maga sem állt hadilábon a góllövéssel. 1979–1980-ban Ezüstcipőt kapott a második legjobb európai gólvágóként, pályafutása során klubszínekben 295, a magyar válogatottban 24 alkalommal talált az ellenfél hálójába, és jövő csütörtökön az év gólja szerzőjének ad át trófeát.
Fazekas otthon van a magyar futball történéseiben, bár nem nézi a bajnoki mérkőzéseket az interneten, de tudja, hogy belga tulajdonú szeretett klubja, az Újpest a dobogó közelében tanyázik. Az utóbbi évek látványos infrastrukturális fejlesztéseit illetően is „képben van”.
„Igen, tudom, hogy szinte mindegyik élvonalbeli klub új stadiont kapott, ha visszagondolok az ötvenes, hatvanas évekre, amikor még salakos edzőpályán gyakoroltunk, nos, a különbséget ha zongorázni tudnám, én lennék Fischer Annie… De meg kell mondanom, engem gyerekként a legkevésbé sem érdekelt, milyen a gyep vagy a salak minősége, elájultam attól, hogy közelről láthattam Szusza Ferencet futballozni, és Göröcs Titivel, Solymosi Pixivel egy csapatban léphettem pályára, olykor hetven-nyolcvanezer néző előtt.
És nehogy azt higgyék, hogy nekünk olyan sanyarú volt a sorsunk, az átlaghoz képest jól éltünk, nekem volt először Pesten 850-es FIAT Coupé sportkocsim. Telente Dél-Amerikába jártunk a Dózsával vagy a válogatottal, és még csak fizetnünk sem kellett a túrákért, sőt fellépti díjat is kaptunk, mert akkora volt a magyar futball ázsiója” – idézi fel a hősi időket a technikás jobbszélső.
Amikor arról érdeklődöm, mit tart pályafutása csúcspontjának, rávágja: „Azt, hogy 1970-ben én lettem Magyarországon az év labdarúgója. Vagy említhetem a három gólkirályi címemet, az 1980-as Ezüstcipőt… (Eltöpreng) De tudja, mire vagyok mégis a legbüszkébb? Hogy 33 évesen kijöttem Belgiumba, és négy éven keresztül én voltam a Royal Antwerpen legjobb góllövője. A minap megválasztottak a klub története harmadik legjobb légiósának az osztrák Karl Kodat és a német Hans-Peter Lehnhoff mögött.”
A legkeserűbb csalódásnak nyilván azt tartja, hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokságon nem sikerült legyőznünk Belgiumot, s az 1-1-es döntetlen a továbbjutásunkba került. „Jean-Marie Pfaff, akivel úgyszólván szomszédok vagyunk, a 65. percben gólhelyzetben letarolt, de nem állították ki. A mai szabályok szerint azonnal mehetett volna zuhanyozni, s akkor Belgium nem egyenlít ki, mi pedig ott vagyunk a tizenkettő között. De ami ennél is jobban fáj, hogy nem tudtuk leigazolni Újpestre Páncsics Miklóst. Vele úgy megerősödött volna a védelmünk, hogy akár BEK-et is nyerhettünk volna.
„1973-ban a negyeddöntőben 2-0-ra vezettünk félidőben a Juventus ellen, nem tudtuk megtartani, 2-2 lett, idegenben lőtt gólokkal a Juve ment tovább. Két évvel később a Benfica ellen 3-0-ra vezettünk a lisszaboni 2-5 után, mi álltunk továbbjutásra, de a végén bekaptunk egy gólt, és kiestünk. Vagy 1969-ben a Vásárvárosok Kupája döntőjében az első meccset 3-0-ra elvesztettük a Newcastle ellen, de a visszavágón 2-0-ra vezettünk, érett a bravúr – de gyorsan benyeltünk egy hármast, és elúszott a trófea. Mindannyiszor a védelmünk miatt…”
Fazekasnak érdekes a véleménye a világranglistát vezető belga válogatottról, a belga futballról. „Miközben az egész ország lelkendezett a vb-bronz láttán, én azt mondom, meg kellett volna nyernie Belgiumnak a világbajnokságot. Csakhogy a franciák elleni elődöntőben Roberto Martínez óriási hibát követett el, amikor kihagyta az addig remekül játszó jobbszélsőt, Dries Mertenst, és a védekezést erősítendő Mousa Dembélét állította be.”
„Mertens és az eltiltott jobbhátvéd, Thomas Meunier távollétében nem volt, aki kiszolgálja Lukakut. Berezelt a kapitány, a defenzív taktika megbosszulta magát, kikaptak 1-0-ra, pedig a döntőben biztosan legyőzték volna Horvátországot. Ki tudja, lesz-e még ilyen lehetősége Belgiumnak a vb-győzelemre?!”
Az utolsó mondatot akár mi, magyarok is elmondhattuk volna az 1954-es vb-döntő után…