Flóri Miklós: vannak tehetséges judósaink

Bár gyerekkoromban többször is jártam arrafelé, évtizedek óta még a környéken sem fordultam meg. Így döbbenetes erővel hatott rám az a nyugalom, amely a Nagyvárad tértől alig 2-300 méternyire, az úgynevezett Tisztviselő telepen szinte sokkolja az arra járót. Ott él a magyar cselgáncs egyik igen sikeres és aktív egyénisége, Flóri Miklós is, aki civilben fogtechnikus mester.

Flóri Miklós nyolcdanos mester. Fotó: jochapress.hu

Mivel ez alkalommal nem a fogaim generálozásának megbeszélése volt a téma, hanem a judó, így a fogakat, mint folyamatosan aktuális témát le is zártuk. Maradt Flóri Miklós örök szerelme, a judo, amely sportágban a mai napig benne van.

– Kis kanyarokkal kezdődött a pályafutásom – nyitotta meg az emlékezés gátjait vendéglátóm. – Édesapám ugyanis asztaliteniszező volt, én viszont olyan sportágak iránt érdeklődtem, mint a birkózás meg az ökölvívás. Édesapám ezt az „eltévelyedésemet” nem nézte jó szemmel. Egy idő múlva, tizennégy éves koromban – némi protekcióval – eljutottam az Újpesti Dózsa cselgáncs szakosztályába. Akkoriban az volt a divat, hogy az első edzésen kicsit megdolgozzák a gyanútlan kezdőt. Fél perc múlva már el is jutottunk az első fojtásfogásig…Miután életre pofoztak, még le is toltak, mondván: mi az, még kopogni sem tudsz! Ugyanis le kellett volna kopognom a meccset.

– Ezzel el is vették a kedvét a folytatástól?

– Nem! Akkor azzal biztattam magamat, hogy addig járok ide edzésre, amíg egyszer a Ferenczy Zsigát (ő vett először kezelésbe) meg nem verem. Erre pontosan öt évet kellett várnom, miközben mindig idősebbek között gyakoroltam, ezért jól beleerősödtem a sportágba. Ha valakinek, hát Gyányi Ferencnek nagyon sokat köszönhetek, ő volt végig az edzőm. Mivel a többiekhez képest gyengébb voltam, így technikai finomságokkal kellett kompenzálnom az erőbeli különbségeket.

– Mindent Gyányi Ferenctől tanult?

– Érdekes módon nem! Annak idején egymástól lestük el az új és még újabb technikákat. Ha el tudott jönni Magyarországra egy NDK-beli vagy egy holland csapat, akkor minden alkalmat megragadtunk azért, hogy az ő repertoárjukat kifigyeljük és begyakoroljuk.

– Az első versenyére emlékszik még?

– Természetesen, bár azt nem tudom, hogy hány kilóban léptem tatamira. Az viszont tény, hogy tizenöt éves voltam és mivel csak harmadik lettem, apám elmondása szerint jól elbőgtem magamat. Később megnyertem az ifjúsági, majd a felnőtt Budapest- és az országos bajnokságot is. Tizenkét évig voltam aktív és a fő időszakomban minden alkalommal 70 kilóba mérlegeltem be. Állandóan 5-6 kilókat kellett fogyasztanom, ebbe is beleuntam, meg Gyányi Ferenc távozását követően már nem is volt olyan kötődésem, mint korábban. Megkönnyítette a döntésemet az is, hogy közben elvégeztem a középfokú edzői szakot a TF-en, így a versenyzéssel 1968-ban fel is hagytam.

– Edzőként maradt a sportágban?

– Igen, szerencsémre akkor alakult az Újpesti Dózsa Sportiskolája, én pedig megkaptam a kezdő gyerekeket, akiket évekig készítgettem a mind nagyobb feladatokra. A második csoport feladását már nehezen viseltem el, elszomorított a gyerekeimtől való elválás, így a legjobbkor hívtak Horváth István mellé a válogatotthoz.  A juniorok tartoztak hozzám, akiket két évig csak a technika csiszolására oktattam. Később 1973-74-ben két évig a felnőtt válogatottak mellett is dolgozhattam. Ezt követően, mint kiképzett fogtechnikus mester, nyitottam egy magánpraxist.

Hangyási László. Fotó: jochapress.hu

– Két-három évig se edző, se versenyző nem volt.

– Csak magamat igyekeztem karbantartani. Lejártam Króner Feriékhez a Spartacusba; ő óriási szervező volt, talán még ma is az. Náluk volt először önálló judo terem (dojo). Ő szerzett először versenyzőinek sportállásokat. 1978-ban dr. Galla Ferenc vezetésével megalakult a Magyar Judo Szövetség mellett működő DAN-Kollégium. Ott lehetett a különböző minősítéseket megszerezni. Nekem mára már piros-fehér övem van, 2018 óta nyolcdanos mester vagyok. Ez a fokozata rajtam kívül csak a paksi Hangyási Lászlónak van meg. 1996 és 2004 között egyébként én voltam a DAN-Kollégium elnöke, 2010-ben pedig visszahívtak és azóta is betöltöm ezt a tisztséget..

– Egy kis ugrás visszafelé: mit tudott Gyányi Ferenc, hogy ennyire ragaszkodtak hozzá a versenyzői?

– Elsősorban emberileg állt mellettünk maximálisan. Ha fogyasztani kellett, beült velünk a szaunába. Pontosan tudta, mire számíthatunk az aktuális ellenféltől, és minden gondunkkal nyugodtan fordulhattunk hozzá. Kiváló ember volt, akivel méltatlanul bántak el. Egymás után tizenegy alkalommal nyerte meg a csapatbajnokságot az Ú. Dózsa, s amikor a tizenkettedik siker elmaradt, azonnal menesztették.

– Önt viszont elkergetni sem lehetett, hiszen mindmáig edzősködik.

– 1996-ban megalakítottuk a Magyar Senior Judo Clubot, ahol választás útján én lettem az elnök. Egy idő után az edzéseket is nekem kellett vezetni, s csak a legutóbbi időkben sikerült egy-két, fiatalabb segítőt is bevonnom. Hetente kétszer gyakorolunk a KSI termében. Mi voltunk az elsők, utánunk alakult egy hasonló klub Kanadában. Mára az egész veterán sportot a Nemzetközi Judo Szövetség (IJF) szervezi: örömömre 2009 óta az IJF versenyszervezőjeként is dolgozhatok a sportágért. A „masters” Európa-bajnokságokon nagyságrendileg 1000-1200 részvevő van. A saját nemzetközi versenyemen, ma, március 23-án, Százhalombattán kétszázötven indulóra számítunk. Ez a 21. ilyen rendezvényünk. A vb és az Eb után a mi versenyünk a legfajsúlyosabb ebben a korosztályban. Két nevet kiemelten is megemlítenék: a férfiaknál a mínusz 100 kilóban versenyző, tízszeres világbajnok, immár 77 éves Péter Sándort és a 63 kilós, a nők között ugyancsak többszörös világelsőt, a 45 éves Vészi Klárát. Ők ketten a legeredményesebbek a masters korosztályban. Nekem sajnos, le kellett mondanom a további versenyzésről, mert rengeteg, egyéb tennivalóm ezt egyszerűen lehetetlenné tette. Más kérdés, hogy mindmáig rendszeresen edzésben vagyok.

– Ön tartja életben a Magyar Judomesterek Klubját. Milyen eredményeik vannak?

– Nagyobb részt házalásból szerzett pénzekből 2018-ban például öt versenyzővel ott voltunk Mexikóban, a veterán világbajnokságon, ahol Vészi Klára győzött, míg a másik négy versenyzőnk egyaránt ezüstérmes lett. De nehogy azt gondolja, hogy az egyes súlycsoportokban ketten-hárman indultak. Az egyik döntősünk, Fónay Zsolt kategóriájában például harminc fölött volt a riválisok száma.

Tóth Krisztián lehet a legtöbbre képes

– Mindenképpen érdekes lehet az Ön véleménye magáról a sportágról, a benne fellépő tendenciákról, illetve a legjobb magyarokról?

– A judo rendkívül népszerű sportág szerte a világban és úgy érzem, hogy számos ország tömegesítésben és minőség dolgában is elment mellettünk. Egyelőre ez a helyzet annak ellenére is, hogy soha nem volt ennyi pénz a sportágban, mint az utóbbi években. Az mindenképpen bíztató, hogy az ifik és a juniorok között számos, igen tehetséges fiatal is felszínre került. A felnőttek legjobbjai viszont túljutottak pályájuk csúcsán. Szerintem egy versenyzőnk van, a 90 kilós Tóth Krisztián, aki egyértelműen a legszűkebb élvonalhoz tartozik. A többieknél a szerencsefaktor is komoly szerepet játszik. Ungvári Miklós már megtette a magáét. Csernoviczki Éva is világklasszis, de ő sem a legjobb korban van már. Bor Barna is túljutott a zeniten, az olimpiák rendre nem sikerültek neki. A szerencse faktor talán ott számít keveset, ahol egy fiatal, minden gátlás nélkül kerül a fókuszba, mint ahogy annak idején a Kovács Antival történhetett. Nem volt veszíteni valója, felszabadultan judózhatott…

– Önnek vannak érdemi változtatási javaslatai?

– A nem sikeres riói olimpiát követően Tóth László elnök úr minden érintettől írásos ajánlásokat ért. Én a legfontosabbnak egy valóban nemzetközi klasszis edző – lehetőleg japán – szerződtetését javasoltam. Egy olyasvalaki kellene, akit valamennyi hazai „nagy király” kénytelen lenne elismerni. Sajnos ezt a tervet eddig nem sikerült realizálni, mert egy külföldi edző jövetelének csak akkor lenne igazán értelme, ha az illető egész évben itt is tartózkodik. Vendégtanárral nem vagyunk kisegítve!

(jochapress / Jocha Károly)