Gálhidi György: Az egyiptomi labdarúgás is sokkal gyorsabb, mint a magyar!

Gálhidi György a pályafutása során nem először kényszerült másik kontinensen munkát vállalni. Nincs könnyű dolga egy idegen (futball)kultúrában, de miután itthon már-már elfelejtették, panaszkodás helyett bizonyít ott, ahol lehetőséget kap. Ellentétben a külföldi kollégái többségével, akiknek a magyar klubvezetők egyre-másra bizalmat szavaznak.

A magyar csapatain túl dolgozott már az Egyesült Arab Emírségekben (U19-es bajnoki arany), Kuvaitban, Kínában, Ománban és Vietnamban, ahol az élvonalba vezette, majd benn is tartotta a csapatát. Idehaza a Honvédot, majd – a Fradit megelőzve – a Nyíregyházát is a másodosztály bajnokaként juttatta az NB I-be. Most tán még nagyobb bravúrt hajtott végre Egyiptomban: az Al-Aszjutit a másodosztály újoncaként ötpontos előnnyel az első helyig, a rájátszásban pedig háromszoros költségvetésű riválist is legyőzve az élvonalba vezette.

– Az utóbbi tíz évben ötször bajnoki címig vezette a csapatát, ebből egyszer az U19-es korosztályban, négyszer viszont a felnőtt másodosztályban. Ez a specialitása?

– Így adatott meg, de nem is szeretem a szürke átlagot – válaszolta az nb1.hu kérdésére Gálhidi György. – Furcsa kettősség ez: mindig is vagy a bennmaradásért, vagy a feljutásért kellett küzdenem a klubjaimmal.

– A mellékelt „ábra” alapján többnyire sikerrel. Ha egy feljutást megcélzó klub tulajdonosa lennék, Gálhidi Györgyöt hívnám a csapatom élére, de nagyobb célok eléréséért is…

– Akkor várom a hívását. Soha nem válogathattam sok lehetőség között, talán, mert nem menedzselem magam. Olykor hibáztam abban is, hogy elvállaltam olyan munkákat, amilyeneket nem lett volna szabad. Nem leszek álszerény: úgy érzem, nagyobb céloknak is meg tudnék felelni. Többre taksálom magam annál, mint amibe beskatulyáztak. Fájlalom, hogy még nem adatott meg nekem egy első osztályú élcsapattal küzdeni a bajnokságért. De remélem, ami késik, nem múlik!

– Gondolom, egyelőre az Al-Aszjutinál sem a bajnoki cím lesz az elvárás Afrika egyik legerősebb bajnokságában…

– Csak a bennmaradás lehet a célunk. A saját vezetőinket is meglepte az élvonalba jutás. Ez egy kiscsapat, nincs mögötte se egy város, se nagy szurkolótábor, se hatalmas tőke, amiből drága játékosokra futná. Tehát a szakmai munkára kell építenünk. Győztünk már le első osztályú csapatot edzőmeccsen, de az élvonal más lesz. A másodosztály valamivel gyengébb a miénknél, az élvonal ellenben erősebb a magyar NB I-nél. Lelkileg is fel kell készítenünk a játékosokat egy-egy nagy klub, például az Al-Ahli vagy a Zamalek harminc-negyvenezres közönségére. Idén a zavaros belpolitikai helyzet miatt minden mérkőzést zárt kapuk mögött rendeztek, de ősztől a hírek szerint megint lehetnek nézők a lelátókon.

– Hogyan él? Évek óta kaotikus állapotokról hallani Egyiptomban.

– Egy Kairótól nyolcvan kilométerre található sportközpont-hotelben lakunk, a játékosokkal együtt, ami a fegyelmezés szempontjából ideális. Minden adott a munkához, tökéletesek az edzéslehetőségek. Ugyanakkor ez mégis csak egy hotel. A munkán kívül ingerszegény az élet, a testmozgáson kívül legfeljebb a tévé és az internet nyújt szórakozási lehetőséget. De azért néha itt is kijutott az izgalomból. Volt, hogy egy idegenbeli edzőmeccsünkön forrongtak a hazai drukkerek, szidták a klubvezetőiket, akik eladták egy kedvencüket. Erre bejött négy fegyveres, a levegőbe lőttek párat (állítólag vaktölténnyel), hogy rend legyen. Éjjelente a sportközpontunkban is fegyveres őrök vigyáznak ránk, de volt már lövöldözés, csak mi a csapattal észre sem vettük. Máskor viszont Halász Judittól zengett minden: a csapat a születésnapomon letöltötte a Boldog születésnapot című dalt, arra táncoltak, ünnepeltek.

– A szerettei nem költözhetnek ki?

– Talán megoldható lenne, de a páromat Magyarországra köti a munkája. Az édesanyám nyolcvannyolc éves. Nagy hálával tartozom a családom minden tagjának az áldozataikért. Nagyon hiányoznak, és én is nekik, nem könnyű kibírni, hogy sokat élek külföldön.

– Május óta legalább nem egyedüli magyar a csapatnál…

– Huszák Géza barátom a legjobbkor csatlakozott. Óriási segítség volt, hiszen bízhattam benne, dolgoztunk már együtt. Nagy az érdeme abban, hogy a rájátszást is sikerrel vettük. Kisebb-nagyobb harcok árán elértük, hogy az új szezonban is marad.

– Hogy szólítják a játékosok, és milyen nyelven kommunikál velük?

– A külföldi csapataimnál Captain George-nak hívnak. Angolul kommunikálok velük, amit néhány futballista jól ért, a többieknek az erőnléti edző fordít. A Perzsa-öbölben tanult arabom Egyiptomban nem sokat ér. A szaknyelvvel, egy edzés levezetésével nincs gondom, de tárgyalni, interjút adni még nem tudnék.

– Milyen tekintélyt vívott ki a csodaszámba menő feljutással?

– Nem csak én vívtam ki, inkább próbálok megfelelni a nagy elődök hagyományának. A hetvenes, nyolcvanas években olyan magyar edzők dolgoztak sikerrel Egyiptomban, mint például az Al-Ahli élén ötszörös bajnok Hidegkuti Nándor, vagy Puskás Ferenc és dr. Kalocsay Géza. Fantasztikus megtapasztalni, hogy még mindig micsoda elismeréssel és tisztelettel viseltetnek irántuk. Nemrég egy interjúmban is a magyar iskola felfrissítéséről kérdeztek. Ez tehát felelősség is, aminek igyekszem becsülettel megfelelni. Talán nem is rosszul, úgy hallottam, már kerestek is egy másik csapattól magyar edzőkollégát.

– Említette az internetet, gondolom, a segítségével naprakész a magyar focival kapcsolatban.

– Természetesen képben vagyok, követem a híreket, és ha hazajutok, kijárok mérkőzésekre. Ami feltűnő: az egyiptomi futball is látványosan gyorsabb a magyarnál. Ez lenne a legfontosabb, amiben fejlődnünk kéne.

(nb1.hu)