Guricsné Pásztor Erzsébet világbajnok: Álmomban sem gondoltam arra…
Guricsné Pásztor Erzsébet. Fotók: jochapress.hu
Fél évszázad nagyon nagy idő. Márpedig már ötven évnél több is eltelt azóta, hogy a magyar kispályás női kézilabda válogatott megszerezte a sportág mindmáig egyetlen világbajnoki aranyérmét.
Ennek a rendkívül szimpatikus, összetartó társaságnak (a Vb-n járt tizennégy hölgy közül még kilencen élnek) volt a csapatkapitánya Guricsné Pásztor Erzsébet.
Az „emlékidéző rodeónak” az első kérdése a véletlen folytán ez volt: hogyan lett éppen ő, Guricsné Pásztor Erzsébet a többiek képviselője?
„Ez egy érdekes, és meglehetősen egyedi módon kialakult helyzet volt” – emlékezett Erzsike. „Kapitányunk, a valóban feledhetetlen Török Bódog nem a megszokott utat választotta. Nem ő jelölte ki ugyanis a csapatot amolyan összekötőként felé képviselő játékost, hanem a legdemokratikusabb módon, titkos szavazást tartott. A számlálásnál kiderült, én voltam az egyetlen, aki nem magamra voksoltam. Ezt a megnyilvánult bizalmat igyekeztem megszolgálni, bár azt is be kell vallanom, hogy nem volt nehéz dolgom. Bogyi bácsihoz ugyanis valóban őszintén oda lehetett menni bármilyen gonddal-bajjal, vagy éppen javaslattal. Az ő objektivitására, megoldási hajlandóságára mindig lehetett számítani.”
– Furcsa mód, fejest ugrottunk a témába azelőtt, mielőtt kiderült volna: egyáltalán, miért és hogyan lett kézilabdázó?
„Tősgyökeres józsefvárosi vagyok, ebben a volt laktanyával szemben lévő házban lakom az Üllői út – József körút sarkától 50 méternyire. A Práter utcai általánosba jártam, ahol már a testnevelő tanárnőm igyekezett rávenni valamilyen, rendszeres sportolásra. Ez a „rásegítés” folyatódott azt igen erős Fazekas Mihály Gimnáziumban is, ahova egyébként azért iratkoztam be, mert eredetileg orvos szerettem volna lenni. Ott már értek konkrétabb benyomások is, hiszen a gimnáziummal átellenben volt a Vörös Meteor pályája, amit azóta persze már régen beépítettek. Szóval ott láttam néhány mérkőzést is, mígnem egyszer két osztálytársnőmmel elhatároztuk, hogy megindulunk és keresünk magunknak kézilabdás lehetőséget. Emlékszem, egy ötvenkettes villamosra felkapaszkodtunk és eljutottunk a Ferencváros sporttelepéig. Mégsem szálltunk le, mert az egyik lány kibökte, hogy ő már volt itt egyszer és nem akarja, hogy megismerjék.”
– Így jutottak el a következő, lehetséges helyszínig, a Budapesti Spartacus sporttelepéig.
„Akkor még a kispesti Klapka utcában volt a szövetkezetiek bázisa, ott találkoztunk Nádori Pál vezetőedzővel, aki örömömre, közel a kilencvenhez, még mindig él. Pali bácsi először a mezőnyben próbálgatott bennünket, pontosabban szólva engem, mivel a társaim hamar elmaradoztak. Már az ifjúságiak hivatalos mérkőzésein is szerepeltem, amikor egy alkalommal kapus nélkül maradtunk. Engem állítottak a gólvonalra. Emlékszem kilenc gólt kaptam azon a meccsen, ami az akkori, gólszegény időkben elég soknak számított. Állítólag volt több, bravúros védésem is, amire persze már akkor sem emlékeztem, annyira izgultam. Én sokallottam a bekapott góljaimat, a vezetők viszont elégedettek voltak velem. Így azután végleg a háló előtt maradtam.”
– 1960-ban, 21 éves korában már teljes jogú tagja volt a Spartacus felnőtt női együttesének.
„Ebben oroszlánrésze volt Nádori Pali bácsinak, aki korábban labdarúgó és kézilabda kapus is volt, és így bőven rendelkezett tapasztalatokkal, amiket igyekezett is átadni. A „Szpari” hét, egymást követően évben bajnokságot tudott nyerni, s ami legalább ennyire fontos: nagyon jó társaság volt a mienk.”
– Ami azt illeti, a későbbi világbajnok együttesről is ódákat zengtek, ha a játékosok közötti igen jó kapcsolatok kerültek valahol szóba.
„És ebben egyetlen betűnyi túlzás sem volt, az valóban egy kivételesen összetartó kollektíva volt. Ezért rengeteget tett a méltán legendás kapitányunk, Török Bódog, aki minden emberével megtalálta a közös hangot. Akit viszont nem odavalónak tartott, lehetett bármily tehetséges, néhány edzés után már szabaddá is tette az illetőt. Akkor egyébként sok minden másként történt és talán úgy is volt jól. Engem például formálisan elkért Nádoritól, hogy foglalkoztathasson a válogatott keretben. Mert nála az is természetes volt, hogy minden edzőkollégával igyekezett a maximálisan jó kapcsolat kialakítására és megtartására.”
– Elérkezett az a kérdés, amit még véletlenül sem lehet megkerülni: hogyan jött létre a világbajnoki részvétel?
„Miután az akkor volt egyetlen, nemzetközi mérkőzésre alkalmas pályán, a tatai edzőtáborban, majd a Schwerinben volt visszavágón is döntetlenre mérkőztünk az NDK legjobbjaival, így sorsolásnak kellett döntenie. Mint csapatkapitánynak, nekem kellett magyar részről választanom. Emlékszem, csak én voltam a középkörben, a többiek a kapuban álltak, legtöbben el is fordultak. Az ellenfél képviseletében a világ egyik legjobbja, Waltraud Kretzschmar állt oda, én választhattam. A bíró feldobta a pénzt, amely hosszan gurult, majd végül az írással felfelé megállt. Mi örömünkben ugráltunk, a németek pedig lehajtott fejjel vették tudomásul, hogy nekünk kedvezett a szerencse.”
– Többek egybehangzóan állították, hogy ez a selejtezőbeli párosítás nem valami igazságos volt, hiszen az NDK-t előzőleg is a legnehezebb ellenfélként tartották számon.
„Én is osztom ezt a véleményt, miként abban is egyetértés van közöttünk, hogy a kialakult világbajnoki mezőnyből valóban a két, legerősebb csapat jutott be a dortmundi Westfalenhalléban lebonyolított döntőbe, amelyet 12 ezer néző előtt sikerült 5-3-ra megnyernünk Jugoszlávia legjobbjai ellenében.”
– Ennyi idő után vajon arra emlékszik-e, hogy kik voltak ennek az együttesnek a legjobbjai?
Hajekné Végh Ágnes és ugyancsak válogatott kézilabdázó férje, Hajek Károly
„A kifogástalan csapatszellemet előre bocsátanám. Ezután emelném ki a már sajnos eltávozott Romhányiné Tóth Máriát, aki fizikailag elég középszerű adottságokkal rendelkezett, viszont irányítóként kivételesen jó meglátásai voltak és nagyszerűen mozgatta a többieket. A balkezes bombázónk, Hajekné Végh Ágnes (már szintén itt hagyott bennünket) és a balszélső Ritterné Lengyel Erzsébet érdemel szerintem külön kiemelést.”’
– Önnek ezekben az években rendkívül sűrű volt az élete.
Férje, az ugyancsak sikeres Gurics György oldalán
„A Spartacus mellett 1960-ban bejöttek a válogatottbeli kötelezettségek is, hiszen az év júniusában, egy belgrádi tornán a lengyelek ellen átestem a tűzkeresztségen (16-7 a javunkra). Onnan kezdve nagyobb iramban éltem, hiszen közben elvégeztem a szakedzőit is. A férjemmel, Gurics György világbajnok, olimpiai bronzérmes birkózóval 1962-ben, a tatai edzőtáborban ismerkedtünk meg, két évvel később össze is házasodtunk. Gyurka nem volt egy könnyű partner, mivel az előző házasságából származó két fiát is hozta magával.”
– Az ugyancsak megnövekedett tennivalói is hozzájárultak a válogatottból volt korai visszavonulásához?
„A világbajnoki győzelmünket követően meghívtak bennünket egy franciaországi túrára, melyen 1966 februárjában, egy 23-5-ös győzelemmel végződött meccsen védtem utoljára a nemzeti együttesben. Bár a szövetség 33 válogatottbeli szereplésemet tartja nyilván, de ebben a számban nem szerepelnek azok a találkozók, amelyeken a komplett válogatott Budapest néven lépett pályára. A válogatott után 1967-ben a Spartacusban is leadtam a szerelésemet, mivel jelentkezett Attila fiam, aki 1968-ban szerencsésen meg is érkezett.”
– Ekkor azonban még nem sikerült végleg elköszönnie…
Fleckné Babos Ágnes, aki szintén tagja volt a világbajnok együttesnek
„A szülést követően megkeresett a Vasas, hogy segítsem ki őket addig, amíg a tehetséges Bujdosó Ágota kellő rutint nem szerez. Ott akkor már az ugyancsak jó edző, Fleck Ottó vezényelt, akinek nyilván sokat segített az eredményességben felesége, Fleckné Babos Ágnes, aki az élvonal kiemelkedően legjobb irányítójává nőtte ki magát. 1973-ban azután végleg visszaléptem, bár a sporttól nem szakadtam el. Edző is voltam, sportvezető is, ezekben az években a Vasas után ismét a Spartacust igyekeztem szolgálni.”
– Unatkozni aligha unatkozott, hiszen a három gyerek nevelése zömmel Önre maradt férje birkózó kapitányi teendői miatt.
„Gyurka tényleg rettenetesen elfoglalt volt, örökös rohanásban telt az életünk. Szeretett volna könnyíteni az állandó időzavarainkon, ezért az 1976-os, montreali olimpia után bejelentette lemondási szándékát, ám ezt nem fogadták el, A sporthivatal akkori elnöke, Buda Pista bácsi ugyanis kijelentette, Gyurkára számítunk, az 1980-as, moszkvai olimpiáig folytatnia kell. Ezek után hidegzuhanyként ért bennünket, amikor 1979 elején ripsz-ropsz, leváltották, mert Hegedüs Csabának kellett a hely. Igaz, akkor már nem Buda István, hanem Deák Gábor volt döntéshozói helyzetben…”
– Férje ezután még öt évig a BVSC vezetőedzőjeként tevékenykedett, majd nyugdíjba vonult. Közben a gyerekek felnevelkedtek, Ön is nyugdíjba ment egy évtizeddel később és szépen, békességben éltek, egészen 2013-ig.
Állnak, balról: Csenkiné Varga Zsuzsanna, Ignácz Ilona, Markovitsné Balogh Márta. Ülnek: Guricsné Pásztor Erzsébet (világbajnokok) és Kovács Erzsébet, korábbi válogatott kapus
„Két éve múlt szeptemberben, hogy Gyurka meghalt, azóta egyedül élek a nagy lakásunkban. Szerencsére Attila fiam a közelben lakik, és gyakorlatilag minden nap feljön hozzám, s amit kell, segít elintézni. Mivel tényleg nagy a lakás, így szívesen fogadok vendégeket, akik között igen gyakran megfordulnak a régi játszótársak. Soha nem volt haragosom, így meglehetős nagy a forgalmam. Olykor messzebbre is kimozdulok Attila segítségével. Örülök, hogy ott lehettem a napokban Gyömrőn, világbajnok társam, Ignácz Ilonka családias ünnepségén, a nevét viselő helyi sportcsarnokban. Ráadásul ott volt az 1965-ös csapatból kettőnkön kívül még Csenkiné Varga Zsuzsanna és Markovitsné Balogh Márta is. Igazán jól éreztem magamat.”
– Az viszont feltehetően hideg zuhanyként érte, hogy a női válogatottunk lemaradt az olimpiai szereplésről.
„Döbbenten álltam a játékukban megmutatkozott hatalmas hullámzással szemben. Pedig előzőleg még mint a régiek csapatkapitánya, buzdító levelet is írtam nekik, de ez sem segített. Megvallom, a legvadabb álmomban sem gondoltam arra, hogy ez megtörténhet az utódainkkal. Azt hiszem, a mentalitásban és a konkrét hozzáállásban is jelentős különbség alakult ki a mieink és a maiak között. Valószínűleg túlzott szerephez jutott az emberek életében a pénz és ez az értékrendeket is átformálja – nem jó irányban.
Forrás: MKSZ / jochapress.hu
