Hat évig minden nap Puskással lehetett

Puskás Ferenc – Öcsi bácsi – népszerűsége annak ellenére szerte a világban töretlen, hogy már tizennegyedik éve nincs közöttünk. Egyre-másra kapja a legkülönbözőbb elismeréseket, a posztumusz kitüntetéseket – továbbra is a legismertebb magyar az egész világon. Őt nem csak a góljai, utánozhatatlan cselei miatt szeretik, hanem kivételes emberségéért is. Rá mindig jó dolog emlékezni, különösen áprilisban, a születésnapja idején. Ez alkalommal sikerült utolérni azt az embert, aki Öcsi bácsinak egészen az utolsó napjáig ápolója, testőre, a mindenese volt, aki leste a gondolatait, és akit Öcsi bácsi is feltétlenül elfogadott. A ma 72 éves, Zsámbékon élő Kovács Jenőről van szó.

Puskás Ferenc Kovács Jenővel. Fotó: JochaPress

– Felelevenítené, miként került a „Nemzet Bombázója” közelébe?

– Kicsit korábbról, kezdeném és egészen rövid felvezetéssel. Brassóban születtem, majd adventista pap édesapám révén a család megfordult Szászrégenben, Nagybányán és Marosvásárhelyen is. Onnan 1988-ban egy temetésre szólt meghívással sikerült Magyarországra jönnöm, ahonnan nem tértem vissza Erdélybe. Azóta élet itt.

– Megérkezett tehát, de ezzel még nem járt együtt automatikusan, hogy éppen Puskás Ferenc udvartartásába kerülve, neki abszolút bizalmi embere legyen.

– Mivel szinte az összes felmenőim orvosok vagy egészségügyi szakápolók voltak, így én is az egészségügyben szerettem volna dolgozni. Többszörösen nem vettek fel a marosvásárhelyi egyetem orvosi karára, ezért az Aerocaritasnál helyezkedtem el. Öt, kemény esztendőt követően az egyetemi kórház elmeosztályra kértem magamat. Onnan kerültem át egy temetésre szólt meghívó jóvoltából és nem mentem vissza. Ez 1988-ban történt, ahol először Nyíregyházán, majd Nagykállón vállaltam munkát.

– Ám rövidesen Budapestre került…

– Hamar rájöttem, hogy Magyarországon minden út a fővárosba vezet. Gondoltam, nincs vesztenivalóm, ezért felutaztam Budapestre. Amikor megérkeztem a Nyugati pályaudvarra, egyetlen éjszakára sem volt biztos szálláshelyem. Szerencsémre akkor még sok szabad munkahely volt, engem pedig a Deák térről még azon a napon kiközvetítettek a Pszichiátriai Intézetbe, közismertebb nevén a „Lipótba”, azon belül annak epilepszia osztályára. Nekem akkor az volt a legfontosabb, hogy szállást is biztosítottak számomra. Néhány hónappal később, 1989 őszén – még a forradalom előtt – a feleségem és a két gyermekem is legálisan elhagyhatták Romániát.

– A Lipótról indulva hogyan alakult az élete?

– Kemény évek voltak azok. 1991-ben tudtunk egy telket venni Zsámbékon, s ezzel elkezdődött egy igen hosszú építkezési folyamat. Közben egy évvel később a Kútvölgyiben bővítették a pszichiátriai részleget, így engem is felvettek oda, ahol egészen a nyugdíjazásomig dolgozhattam.

Puskás Ferenc. Fotó: JochaPress

– Itt került kapcsolatba Öcsi bácsival.

– Pontosan emlékszem ma is minden apró részletre! 2000 tavaszán éppen én voltam szolgálatban, kiderült, hogy Puskás Ferenc beköltözik a kórházba. Hatalmas felhajtás volt körülötte, a fotósok  még a János kórház kéményéről is le akarták őt fényképezni! Öcsi bácsi a hárshegyi „Memóriaklinikán” csak napokat töltött, onnan került a Kútvölgyibe. Engem bíztak meg az ő illő fogadásának előkészületeivel. Emlékszem, az első alkalommal vele jött Bözsi néni is, aki utána minden nap meglátogatta a férjét. Mivel látta, hogy Öcsi bácsival jól megértjük egymást, ezért néhány nappal később megkért: vállaljam el a férje ápolását azokon a napokon is, amikor egyébként nem lennék szolgálatban. Őt az én gondjaimra bízta, én pedig hónapokon keresztül igyekeztem minél jobban megismerni, egyidejűleg magamat mindinkább elfogadtatni vele. Nagy sokára merészeltem vele kimenni a kórházból és sétálni: előbb a Monarchia étteremig mentünk, majd később a kórházat is megkerültük.

– Utólag hogy érzi, mivel tudta magát elfogadtatni Öcsi bácsival?

– Abból indultam ki, hogy neki egész életében – még a legkeményebb Rákosi években is – senki nem parancsolhatott. Csak végtelen türelemmel és látszólagos ráhagyatkozással érhettem el nála sikert. Jó alvó volt, későn kelt, reggelizett, majd átbeszélgettük a sportújságot, amelyből kizárólag a labdarúgással kapcsolatos hírek érdekelték. Mivel én végtelenül nyugodt ember voltam, így nem okozott gondot a hozzá igazodás. Eljutottunk odáig, hogy nélkülem már sehova nem akart egy lépést sem tenni és mindig maga elé engedett, úgy követett. 2001 nyarán a Hűvösvölgyi Nagyrétre is elmerészkedtem vele, ahol persze kedvére rugdoshatta a labdát.

Az egyik baráti találkozón. Fotó: JochaPress

– Köztudott, hogy Öcsi bácsi a kórházból gyakran kapott eltávozást baráti találkozókra.

– Ez így volt és mondhatom: ezek a kimenők mindig jót tettek neki. Ilyenkor persze jó ebéddel vagy vacsorával várták, a fröccsök is szerephez jutottak, ezért gyakran volt gond a testsúlyával, amiért az orvosaitól – doktor Faludi Gábortól és doktor Félegyházi Zsolttól – sárga lapokat is kaptunk.

– 2002-ben még Glasgowba is „elmerészkedtek”…

– Miután Kispesten gyakran megfordultunk bajnoki meccseken, egy napon megjött a meghívó a 2002-es Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjére (Real Madrid-Bayer Leverkusen 2-1) Glasgowba, ahol egyidejűleg gálát is szerveztek az 1960-ban ugyanott megrendezett BEK-döntő emlékére (Real Madrid-Eintracht Frankfurt 7-3), ahol Puskás Ferenc négy gólt szerzett. Végül megkaptuk az engedélyt a távozásra, ám nem sok hiányzott ahhoz, hogy ne érkezzünk meg idejében a skót fővárosba. Hibáztam ugyanis, mert nem kértem előre tolókocsit számára az átszálláshoz, így a Heathrow-repülőtéren a másik terminálra történő sétálásunk során rengetegen felismerték, köszöntötték, autogramot kértek tőle, vagy éppen közös fotót, ő pedig senkinek nem tudott nemet mondani. Csodával határos módon értük el a másik gépet.

– Egy másik, ugyancsak emlékezetes, közös „fellépésük” a budapesti, Puskás Ferenc nevét felvett, korábbi Népstadionban esett meg…

– 2002.augusztus 21-én barátságos meccsen a spanyol válogatott volt a mienk ellenfele (1-1). A meccs előtt egy Baumgartner Zsolt vezette, nyitott autóban körbevittek bennünket a futópályán, miközben rengeteg fotós örökítette meg ezt a ritka eseményt. Öcsi bácsi nem akart beszállni, csak akkor volt hajlandó, miután én már elfoglaltam a helyemet.

– Később ezek a kiruccanások drasztikusan megritkultak, lerövidültek.

– 2003-tól már csak a kórház belső udvarán tettünk egy-egy, mindig kisebb kört. Szomorú volt látnom, ahogyan fokozatosan elvesztette a funkcióit, miközben kellett tartanom benne a lelket. Én egészen az utolsó napjáig vele voltam és ezért a lehetőségért mindmáig hálás vagyok a sorsomnak és természetesen annak, hogy Bözsi néni fenntartás nélkül megbízott bennem.

Joe Esterhas, Puskás Ferenc, Kovács Jenő (Kovács Jenő archívuma)

– Azután 2006-ban jött a szomorú búcsú, végleg elköszöntek egymástól. Hogyan alakult az Ön további élete?

– Már korábbról kapcsolatban álltam Radnóti Miklós özvegyével, Fifi nénivel, akinek állandó női ápolója mellett én élete végéig amolyan bizalmi segítője-tanácsadója voltam. Néhány éve pedig közvetetten Öcsi bácsival is érdekes élményem volt. Szöllősi Györgynek ugyanis sikerült megszerveznie, hogy Andy Vajnával és a magyar származású, világhírű forgatókönyvíróval, Joe Esterhas-szal itt, Budapesten tudjunk találkozni. A beszélgetés témáját egy, a Puskás Ferenc életéről majdan készülő játékfilm jelentette. Szöllősi Györgytől megtudtam, hogy a forgatókönyv néhány hónapja elkészült – kíváncsian várom a folytatást. Egyébként pedig immár békés, nyugdíjas éveimet töltöm. 2017. december 31-én felhagytam a taxizással is. Bár van kocsim is, legszívesebben egy Jawa mopeddel közlekedek, leginkább csak itt, Zsámbékon és a környező községekben. És természetesen rendszeresen végiggondolom életem nagy kalandjait, amelyek közül a legnagyobb a Puskás Öcsivel töltött hat esztendő volt.

(Nemzeti Sport / Jocha Károly)