Hatos Gábor huszonegyre nem húz lapot
Hatos Gábor. Fotó: Martin Gábor
Magyar szabadfogású birkózóként, az itthon kevésbé eredményes szakág űzőjeként olimpiai és vb-bronzig, Eb-második és harmadik helyekig jutni különösen nagy bravúr.
Deák Zsigmond interjúja a Magyar Időkben
Hatos Gábornak sikerült, mint ahogy a jelek szerint az is, hogy az élsportolói létből átlépjen az edzői szakaszba: a kadetválogatott mellett kapott munkát a klubszinten még a szőnyegen is aktív szombathelyi kiválóság.
– Harminchárom évesen versenyzőként már-már veteránnak, de legalábbis tapasztaltnak számít, edzőként viszont még fiatalnak. Végleges a váltás?
– Nagyon jó néven vettem Gulyás István szövetségi kapitánytól, hogy gondolt rám, s arra, hogy olimpiai, vb- és Eb-dobogósként adjam tovább a tapasztalataimat. Tőle és idősebb Veréb Istvántól tanultam a legtöbbet, kiváló edzők, mellettük nőttem fel, s most az alapoktól kezdhetem el én is a trénerkedést. Az aktív pályafutás vége felé mindenkinél előjöhet a „kapuzárási pánik”, az, hogy miképp folytassa tovább az életét, s én nagyon örülök, hogy a birkózásban maradhatok. Ám még nem vonultam vissza, továbbra is versenyzek klubszinten, hiszen a Haladásnál él a sportállásom, amelynek, ahogy eddig, továbbra is maximálisan meg akarok felelni.
– Tudatosan készült az edzősködésre?
– Hogyne, 2006-ban alap-, 2010-ben középfokú edzői képesítést szereztem. Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, ezt valószínűleg a szüleimtől örököltem: édesanyám tanár, édesapám mezőgazdasági szakoktató volt.
– Huszonegy éve birkózik, s huszonegy felnőttvilágversenyen vett részt. A mostani, csendesebb időszak után vélelmezhetjük, hogy az utóbbi szám már biztosan nem nő?
– Néha gondolok arra, hogy ha új súlycsoportokat vezetnek be, akkor még megpróbálnám, mert van bennem némi hiányérzet. 74 kilóra már nem tudtam lefogyni, a 86-ba pedig kevés időm lett volna beleerősödni, szerintem nagyon nagy a két kategória közötti súlykülönbség. Az biztos, hogy országos és csapatbajnokságokon még szerepelni fogok, de az edzői munkámat nagy lehetőségként élem meg, s nem szeretném háttérbe szorítani.
– Elégedett a pályafutásával?
– Maximálisan, valójában sosem gondoltam volna, hogy igaza lesz édesapámnak, s ilyen eredményeket érek el. Még az ifik között kicsin múlt, hogy abbahagyjam egy megtorpanás után, amikor úgy láttam, a mindennapi kemény edzés sem vezet eredményre. Aztán 2003-ban a junior-vb-bronzzal megtörtént az áttörés, onnantól hittem magamban és az elvégzett munkában, pedig nem tálcán jöttek a sikerek, engem is ért szerencsétlenség, például a 2007-es vb-n.
