Havi harmincezerért várják Gerebics Rolandtól az olimpiai kvótát!
Mire jó a fogorvosi rendelő várakozás közben? Többek között arra is, hogy a kétszeres olimpikon sportlövővel, Gerebics Rolanddal elkezdődjön egy beszélgetés pályafutása egyre nehezülő szakaszáról.
Meg időpont egyeztetésre is, hogy egy hét múlva befejezzük, amit elkezdtünk. Merthogy közben a doktor úr hellyel kínált a rendelőjében…
– Roli, valahol ott hagytuk abba, hogy vajon miért nincsenek már olyan kiugró eredményeid, mint amikor a Sydney-i olimpián pontszerző, ötödik voltál. Vagy utána világbajnoki ezüstérmes és Európa-bajnoki második és harmadik helyezett. Még Pekingben is a kilencedik helyig lőtted magad dupla trapban.
– Onnan kezdeném, hogy amikor Ausztráliában ötödik lettem, még csak huszonegy éves voltam. Azt sohasem gondoltam, hogy agyaggalamb lövészként milliókat keresek majd és abból úgy tudok megélni, mint néhány siker sportág versenyzője. Azzal se nagyon foglalkoztam, hogy mi történik majd velem négy-öt év múlva. Éltem a fiatalok életét és még az eredmények is jöttek. Azt azért feltételeztem, hogy ha nemzetközi szintű eredményeket szállítok a hazámnak, nem lesznek különösebb nehézségeim az életben. Ezzel szemben ma ott tartok és a sportágam is, hogy amatőr traplövővé váltam a profik között, miközben a feltételek hiánya mellett tőlem olimpiai kvótát várnak a szövetség vezetői.
– Mikor fordultak egyértelműen rossz irányba a dolgok, hiszen ma soha nem látott mennyiségű közpénz ömlik a magyar sportba. Többek között a sportlövők is több mint tízszeres összegből gazdálkodhatnak.
– Az igazi bajok a gazdasági válság idején kezdődtek. Azok a kisebb-nagyobb támogató cégek, amelyek segíteni, támogatni tudtak, teljesen eltűntek az életünkből. Csak halkan mondom, azóta sincs céges támogatója a szövetségünknek. Úgymond a tagdíj és az állami támogatás jelenti a bevételt. De erről majd kicsit később beszélnék. Az igazi csapást a tao megjelenése jelentette nekünk. Hiszen a kiemelt látványsportágak minden pénzt elvittek. Ez egyébként az egész magyar sportra rányomta a bélyegét. Kivéve persze azokat, akiknek sok százmillió jutott ebből a támogatási formából.
– Két éve viszont már a sportlövők is kapnak állami támogatást.
– Ez tagadhatatlan. Csak van egy probléma. Ebből a legkevesebb a versenyzőknek jut. Alaposan felduzzadt az adminisztratív létszám. Csinos lányok jönnek-mennek a székházban. Remek fizetése van az elnökségnek, az edzőknek. Benzinkártyáról tankolnak. Én meg kapok havi harmincezer forint ösztöndíjat. És elvárják a professzionális teljesítményt, az olimpiai részvétel kiharcolását.
– Eddig még nem sikerült, de van újabb három lehetőség. Legközelebb Bakuban kell első helyet szerezni ehhez!
– Most jöttem a fűzfői lőtérről. Hangirányításra nem jött fel a korong, mert szoftverhiányos a gép. Putz István edző manuálisan kezelte, hogy edzeni tudjak. Innen indulunk. De ha már szóba került a korong. Nekem négyezer jut egy évben. A többit fél áron megvehetem, ha többet akarok edzeni, gyakorolni. De erre sincs mindig lehetőségem. A riválisok minimum negyven-ötvenezret is ellőhetnek, mielőtt a kvalifikációs versenyekre indulnak. Ez csak a belépőjük! Szükség esetén ez akár a sokszorosa is lehet. Ilyen különbségek mellett, ilyen nyomás alatt várnának el tőlem minimum kilencvennégy százalékos teljesítményt, amivel esélyes lehetek az olimpiai részvételre.
– Ez azt jelenti, mintha a futballistáknak egy idő után elfogyna a labdájuk? Úgy kellene sikereket elérniük.
– Kis túlzással, igen. Kíváncsi lennék, a kiemelt sportágakban ki fizetne azért, hogy sportolhasson, a magyar nemzetnek sikereket hozzon. Én még mindig ebben reménykedem, ezt csinálom. Edzek, utazok, versenyzek, hogy sikerüljön.
– Azért akinek fizetik az utazását, a szállását, a külföldi versenyek lehetőségét, az csak profinak számít!
– Egy frászt vagyok profi! Nekem előbb meg kell teremtenem, hogy működjön az életem. Pénzt kell keresnem ahhoz, hogy fizethessem az autóm részleteit. Abba benzint kell vennem, hogy eljuthassak az edzésekre. A rezsi és az étkezés szintén pénzbe kerül. Ezek után kellene nekem eltalálni a két repülő korongot. Százötvenből a legminimálisabb hibaszázalékkal.
– Ez mostanában nem igazán sikerül, Roli!
– Ezek után még csodálkozol rajta? De tudod mi a legdühítőbb? Senki le sem szúr a rossz szereplésért. Úgy tűnik, mintha a trap szakágat szeretnék elsorvasztani. Maradna a puska és a pisztoly. Meg is kérdeztem az egyik szövetségi szakvezetőt: ha ez így lesz, te kinek tartasz majd edzést?
– Ezek szerint akkor Rio túl messze van?
– Nem adom fel! Mindent elkövetek azért, hogy harmadszor is a magyar olimpiai csapat tagja lehessek. De persze tisztában vagyok azzal is, hogy a világ három legnagyobb országában minden teljesen máshogyan működik. De a többiben is. Amerikában, Kínában és Oroszországban is minden feltételt biztosítanak a sikerhez. Az Egyesült Államokban például a hadsereg kötelékébe vonták a sportágat. Ott aztán nincs korongszámolás. Csak egy számít. Mindent megadni annak, aki az országot képviseli. Ahol bele tették a pénzt, és elsősorban a sportolókra fordították, ott az eredmény sem marad el. Ne menjünk messzire. Cseh olimpiai bajnoka és szlovák világbajnoka van a trapnak. Nálunk az egész rendszer rosszul működik! Elszaladt mellettünk a világ ebben a sportágban is. Amatőröké váltunk a profik között…
(Vasárnapi Napló/Donát Tamás)
