Hegedűs Csaba: A sírás is erősíthet!

A Magyar Edzők Társasága (MET) immár visszatérően megünnepli az Edzők Napját, amely szeptember 25-én van. A MET erre az alkalomra 2021-ben is a „Magyar Edző” című szakfolyóirata mellékleteként különszámot jelentetett meg. Ebben a kiadványban a magyar sport kiválóságai mondják el edzőikről tapasztalataikat és ami a legfontosabb: rendre köszönetet is mondanak egykori mestereiknek.

 A jochapress.hu az év végi ünnepek idején – kihasználva a viszonylag kevesebb sportesemény adta lehetőséget is – folyamatosan leközli ezeket az érdekes és tanulságos beszélgetéseket. Ez alkalommal Hegedüs Csabáról, München birkózó olimpiai bajnokáról olvashatnak.

Hegedüs Csaba (Fotó: Róth Tamás)

Nyolc éves volt, amikor 1956 eseményei betörtek a házukba, felforgatva és örökre megváltoztatva addigi békés, idilli gyermekéletét. Mégsem panaszkodik, mert ha ez nincs, akkor nincs Mr. Tus sem és az az életút sem, amelyre ma már méltán lehet büszke. Az életét végig kísérték sokan, akik emberi nagyságukról tettek tanúbizonyságot, kezdve a szüleivel, folytatva edzőivel, spottársaival. Azt mondja, mindig nyitott volt az újra, mindegyiküktől tanult valamit és ezáltal lett azzá a Hegedűs Csabává, akivel most találkozhattunk.

– 1956-ban Sárváron, miután bejöttek az oroszok, édesapámnak egy este menekülnie kellett. Ő Ludovikát végzett, amit abban az időben nem díjaztak. Én nyolcévesen, az asztal alatt sírva hallgattam, ahogy azt mondja, hogy ha beviszik és adnak neki egy pofont, akkor biztosan nem hagyja annyiban és egy családfőnek élő családfőnek kell lenni. Szerintem én akkor nőttem föl és lettem édesanyám támasza. Néhány nap múlva kaptuk a hírt, hogy sikerült átjutnia az osztrák határon. Akkor már egy éve tanított minket vívni, de ahogy elment, ez megszűnt. Attól kezdve a tőlünk 100 méterre lévő Nádasdi Gimnázium ablakán keresztül lestük az ott gyakorló birkózókat. Vastag nyakuk volt, sugárzott belőlük az önbizalom, mi pedig addig-addig lökdöstük egymást a bátyámmal, míg végül én mentem le először az edző bácsit megkérni, hogy mehessünk birkózni. Abban az időben ilyen korú gyerekek rajtunk kívül nem is voltak ott és csak egy szőnyeg volt, amin a felnőttek gyakoroltak. Ott az ilyen „csimasz” gyerekeknek, mint mi, helye nem volt, így az alapokat, mint például a hídba esés, a parkettán sajátítottuk el. Mindig úgy mentünk haza, hogy a fehér zoknink fekete volt, a homlokunkon, könyökünkön pedig soha nem volt bőr. Egész életemre elköteleződtem abban a teremben.

– Körülbelül egy fél év után Szombathelyre költöztünk és azonnal megkerestük az ottani birkózó szakosztályt, ott találkoztunk Füzesy Józsi bácsival, akit ’56-ban úgy megvertek, hogy egész életében nyomorék volt. Még így is rengeteg mindenre meg tudott tanítani, megszerettette velünk a sportágat. Arra is ügyelt, hogy a sportág történetével is tisztában legyünk. Amikor az olimpiát megnyertem, neki üzentem először. Apám helyett apám volt, egy fantasztikus pedagógus.

– Talán 16 éves lehettem, amikor a válogató versenyek egyik győzteseként 3 hetes technikai táborba mehettem Tatára, ahol felkészültek a „Csodák”. Borzasztó sokat tanultam. Mindig fogékony voltam a tanulásra, az újra. Amikor otthon leszálltam a vonatról, rögtön besiettem a Józsi bácsihoz, hogy elújságoljam neki mennyire sokat tanultam a táborban és kértem, hogy edzés előtt egy órával jöjjön le a terembe, hogy megmutathassam a tudományom. Amikor végeztem, leültetett maga mellé és megdicsért, hogy milyen csodálatos élményt nyújtottam neki. Attól kezdve én vezényelhettem a technikai edzéseket. Egy igazi bölcs pedagógus volt, aki be tudta látni a saját korlátait és ki tudott emelni engem, mert látta mennyire eltökélt és tehetséges vagyok.

– A nagy váltás akkor jött, amikor tizennyolc évesen megkeresett a Vasas. A székházban vagy tizenöten ültek az asztal körül, amikor az akkori elnök az üdvözlés után, mint egy felnőttől megkérdezte, hogy mit várok a Vasastól, mért szeretnének leigazolni. Én erre azt válaszoltam, hogy nem kérek semmit. Szeretném az iskoláimat befejezni, egy vaságy, meg egy szekrény nekem megfelelő, mert én tudom, hogy világbajnok, olimpiai bajnok leszek és ha jönnek az eredmények, akkor nyilvánvaló, hogy az elismerés sem marad majd el. Őszintén megmondom, ma is így csinálnám.

– Józsi bácsi nagyon nehezen engedett el, először, amikor megkérdeztem őt, nemet mondott, csakúgy, mint az anyukám és a bátyám. Végül aztán mindannyian megértették, hogy túlnőttem a szakosztályt és a várost. Józsi bácsi nem csak a birkózásra tanított meg, felnevelt emberként, adott egy olyan tartást, ami kitartott hosszú időn keresztül.

–  Hamarosan egy vasággyal, egy szekrénnyel, egy műanyag lavórral és egy alumínium kannával, amiben vittem fel a vizet, elkezdtem a pesti életemet. Legalább egy fél évbe telt, mire lemostam magamról a „vazsmegyei parasztgyerek” jelzőt amivel a hátam mögött illettek, ehhez persze sok pofont ki kellett osztanom és kaptam is bőven belőlük az edzéseken. Meg kellett harcolnom az elismerésért, de elértem, hogy mindenki meggondolja, mikor kezd ki velem. Nem volt könnyű. Otthon, anyukám reggelente még a zoknimat is felhúzta helyettem, aztán becsöppentem egyedül a rideg pesti világba. Nem keveset sírtam a négy fal között, de mindig azt mondtam, hogy: „Fogtok még Ti előttem térdelni.”

– A sok sírástól megerősödtem és találkoztam Müller Ferdinánddal, egy olyan emberrel, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt hiszem engem a Nándi bácsi inkább tisztelt, mint szeretett. Túl nagy volt a társadalmi különbség köztünk. Ő egy egyszerű, de csodálatos székely ember volt és a világ legjobb edzője. Amikor én a Vasasba kerültem, ő akkor hagyta abba a birkózást, egy súlycsoportban voltunk. Közel egy évig minden edzésen elment mellettem és csak annyit mondott: ”tízszer három perc!” Amikor mindenki elment a teremből, mi a négy órás edzés után kezdtük a nehezét. Mérhetetlenül kemény volt, fantasztikus állóképességgel.  Jóformán alig éltem, így nem vettem észre, amikor birkózás közben kitörte az ujjaimat, felszakította a számat, orromat, szememet, fülemet, dühömben már sírtam. Néha kiment, szappannal bekente magát, hogy jobban csússzon a teste és eközben megtanított minden csibészségre, minden fogásra, amit tudott. Aztán eljött a pillanat, hogy a kilencedikben időt kért és föladta. Akkor mindketten elkezdtünk sírni. Ilyen kemény kiképzést az amerikai elit sereg katonái sem kaptak, mint én. Aznap voltam húsz éves. Edzés után meghívtam egy üveg italra, majd elmentünk vacsorázni. Öltönyt, nyakkendőt vettem, a zongorista éppen a kedvenc számomat játszotta és akkor azt mondtam a Nándi bácsinak, hogy én tudom, hogy nagy versenyző leszek és egyszer én leszek a birkózó sport vezetője amikor pedig ez így lesz, akkor a Nándi bácsi lesz a kötöttfogású válogatott vezetőedzője. Csak nézett rám szótlanul.

–  Eltelt több, mint tíz év. Megkaptam a szövetségi kapitányi kinevezésemet. Ekkor lementem a Vasasba, beléptem az edzőterembe, leültem az ajtó mellé, Nándi bácsi meglátott, bólintott, levezényelte az edzést, majd elhívtam vacsorázni. Beült az autómba, rám nézett, elkezdett folyni a könnye és csak annyit mondott. „Vállalom.”

– A világ legjobb edzője volt. Mindig tudtam, hogy ha nem vagyok ott, akkor nemhogy kevesebbet dolgozna, hanem még többet. Mindig számíthattam rá, lelkiismeretes volt, szigorú, következetes, egyben remek barát. Az edzői hivatás minden ízében benne volt. Együtt 11 év alatt nyolcvannégy Európa-, világ-, és olimpiai bajnoki érmet szereztünk. Végig egymás mellett voltunk egészen a haláláig.

– Ma már tudom, azt, hogy olyan sikeres tudtam lenni az életben , az élettapasztalatomnak, a Vasasban uralkodó légkörnek és annak köszönhetem, amit a vezetőimtől, edzőimtől kaptam.

(Magyar Edzők Társasága / Fazekas Erzsébet)