Hegyi Iván: Heverünk az Alpok lábainál
Olyan akusztikája volt a péntek esti vb-selejtező előtt az Albert Flórián útnak, akár a Bern melletti Muri főutcájának.
Hegyi Iván írása a ma reggeli Népszabadságból
A svájci településen – miként a többi hasonló alpesi városkában, faluban – a nap minden szakában kolompok hangja hallatszik, és tegnap a ferencvárosi pálya környékét is betöltötte a csengettyűszó; a különbség annyi, hogy odakinn tehenek nyakában lógnak a kolompok, itt meg a vendég szurkolók kezében csendült a csörgő. Ám az ellenfél egyetlen drukkere sem lehetett főkolompos, hiszen a néhány száz tagú vendég tábor elveszett az Üllői úti szektorok túlnyomó részét megtöltő harsány magyarok között.
A buzdításra szükség is volt, mert a svájciak Magyarországon ritkán tapasztalható iramban kezdtek, s hogy még nehezebben lehessen követni őket, folyamatosan változtatták a hadrendjüket: hol a 4–3–3-as, hol a 4–5–1-es formációt alkalmazták, sőt időnként kipróbálták a 4–4–2-est is. A magyar csapatnak az első tíz percben még akadtak gondjai a ritmussal, de aztán sikerült felvenni a tempót, és kiegyenlítődött a nagy svájci helyzettel addig sem járó küzdelem. A relatíve legjobb lehetőség Mehmedi előtt nyílt, a bal oldalon felgyorsító szélső ugyanis átemelhetett volna Gulácsi kapus fölött, de olyan rosszul találta el a labdát, hogy az a tizenhatostól az ötösig sem jutott el. A másik oldalon Szalai stukkolt váratlanul, de nem találta el a kaput, s ez nem is csoda, hiszen nem beívelésbe, hanem egy kósza labdába fejelt bele. Nem úgy Schär, aki a huszonhatodik percben egészen közelről továbbíthatott kapura, Gulácsi azonban reflexmozdulattal kiütötte a labdát, majd Dzemaili ismétlését a „vészkapus” Stieber a bal oldali léc mellől, a gólvonalon mentette.
Ekkor a kellemetlen hidegben is nagyon meleg volt…
Habár minden viszonylagos. Ezt arra értem, hogy Bernd Storck, a magyar válogatott német szövetségi kapitánya nem érezte a lehűlést; ugyanúgy felül kigombolt ingben és lezser zakóban sétálgatott az oldalvonal menti edzői zónában, mintha még itt maradt volna a vénasszonyok nyara. Igaz, ő magyar fiatalurak őszére várt (és nem meteorológiai értelemben). Az pedig távolodni látszott a negyvenharmadik percben, mert Shaqiri érzéssel játszotta meg Dzemailit, aki könnyen a hálóba fejelhetett volna, de a „hosszú” sarok mellé csúsztatott.
A második félidő hatodik azonban percében már nem volt mentség. Lang luftot rúgott, így Shaqiri mindenféle kunszt nélkül szemben állhatott Gulácsival, s bár a kiszolgáltatott kapus elsőre hárított, a kipattanó labdát Seferovic a háló bal oldalába küldte (0-1).
„Hopp Schwyz!” – szólt a stadion sarkainak egyikéből, de csak két percig, mert gólra góllal felelt a magyar válogatott: Kleinheisler lövése még kijött a bal kapufáról, ám Szalai – nem először idehaza szüntelenül vitatott pályafutása során – jókor volt jó helyen (1-1).
Sajnos, ez elmondható Ricardo Rodriguezről is, bár a chilei, spanyol származású svájci játékosnak korántsem csak át kellett tolnia a labdát a kapuvonalon. A balbekk a tizenhatos sarkánál kapta Behrami átadását a hatvanhetedik percben, és a levegőből, kapásból a bal sarokba lőtte (1-2).
Ám újabb öt perc elteltével már megint döntetlenre állt a meccs. Stieber elérhetetlennek tetsző labdát kanalazott vissza, és Szalai ezúttal is arra járt, amerre kellett (2-2).
Majd mindenki a magyar kispad körül a negyedik játékvezetőt faggatta, mert Stieber újabb megmozdulása után – vélték Storck köreiben – a nem sokkal korábban beküldött Némethet elsodorták az ötösön belül, ám Kuipers, a mérkőzés holland bírája nem sípolt. Fújt viszont kettőt a nyolcvankilencedik percben, amikor az éppen hogy beállt Stocker – Lichtsteiner bedobása és kétszeri továbbfejelés után – közelről a hálóba passzolt (2-3).
Mozgalmas, jó mérkőzésen maradt alul a magyar csapat, de a két vb-selejtezőn szerzett egyetlen pont szegényesebb a pénteki játéknál…
