Hunyadi, aki ma is Raduly

Raduly József az utolsó mohikán a negyvenes-ötvenes évek labdarúgó Aranycsapatának legszűkebb környezetéből. 91 évesen a legidősebb magyar válogatott játékos most, az 1953. november 25-én játszott londoni 3:6 hatvanötödik évfordulójának, a magyar labdarúgás napjának előestéjén felidézte az akkor történteket. (Fotó: Mirkó István)

– Józsi bácsi, hol hallgatta az évszázad mérkőzésének közvetítését?
– Otthon. Szepesit szívesen hallgattam – 1956. október 23-ig, mert amikor a rádióban hallottam a beszédét, az nagyon meredek volt. Én amúgy Pluhár Istvánt imádtam. Szepesi ezt a stílust próbálta továbbvinni, de jól is csinálta…

– Nem jutott eszébe 26 évesen, hogy ott lehetne Londonban?
– Á, Guszti bácsi (Sebes Gusztáv szövetségi kapitány – a szerk.) tudta, hogy Hunyadi-páncélos voltam, és hat évet töltöttem szovjet fogságban. De így is fenomenális volt a meccs! Először otthon hallgattam a szüleimmel és a testvéreimmel, de később az Oktogonnál újra lejátszották, az emberek tömegével álltak a körúton.

– Hogyan szeretett bele a futballba?
– Labdával együtt jöttem a világra. Sárosi Gyurka, Gyetvai Laci voltak a kedvenceim, meg Sárosi Béla, hiszen a Fradinak drukkoltam. És ott volt Rudas Feri, nagyon gyors volt, a negyvenes évek elején én még labdát is szedtem neki! Pedig az édesapám hallani sem akart arról, hogy futballista legyek. Mindig azt mondta, ha meglátja, hogy futballozom az általa megtalpalt cipőmben – merthogy suszter is volt –, akkor szíjat hasít a hátamból. Nagyon ­szigorúan fogott, azt mondta, első a tanulás.

Rudas Ferenc (fotók: JochaPress.hu)

– Miért nem játszott a Fradiban, ha egyszer a zöld-fehéreknek szurkolt?

– Tizenévesként a Kőbányai TC-ben és a Fűszértben futballoztam, ezek közel voltak a lakóhelyünkhöz. Kőbányán sokat rúgtam a bőrt Kubala Lacival a Ganz Mávag-pályán, meg még egy óriá­si futballistával, Nyers Pistával, aki az Újpest, majd az Internazionale legendája lett, egyszerre disszidáltak Kuksival. Puskással is találkoztam, hiszen egyidősek voltunk, igaz, én a Mária Valéria-telepen laktam, ő meg Kispesten, de gyerekként futballoztunk egymás ellen.

– Van valamilyen sztorija Öcsiről?
– Amikor 1981-ben először jött haza ’56 után, autogramot osztogatott a gyerekeknek. Én odalopóztam mögé, elé toltam egy papírt, és mondom neki, Öcsi bácsi, aláírná nekem is? Megdermedt, egy másodpercig töprengett, majd anélkül, hogy hátrafordult volna, felkiáltott. „Hunyadi, az anyád szentségit!” Megismerte a hangomat, összeölelkeztünk…

Puskás Ferenc

– Térjünk vissza az ifjúkorhoz…
– 1944-ben SAS-behívót kaptam, így lettem 17 évesen Hunyadi-páncélos. Amikor visszajöttem a fogságból, 1951-ben, fél év után a Szentlőrinci AC játékosa lettem. Aztán a SZAC fuzionált a Postással, de mivel nem volt saját pályánk, az Üllői úton játszottuk a meccseinket, előmérkőzés voltunk a Fradi bajnokijai előtt. Engem imádtak a nézők, azt kiabálták: ugye, jössz a Fradiba?

– És miért nem ment?
– Már a próbajátékon is túl voltam, amikor kiesett a Postás az NB I-ből. Behívatott Száraz elvtárs, az elnök, aki „civilben” párttitkár volt, ott volt előtte az asztalon az önéletrajzom. „Maga miért akar a Fradiba jönni?”, kérdezte. Mert szeretem a csapatot, mondtam. Rám nézett: „És Hunyadi-páncélos volt? Hát akkor hogyan akar hozzánk jönni?! Még az hiányzik nekünk, nincs elég bajunk maga nélkül is?!” Akkor éppen Kinizsinek hívták a Fradit, mindenhol ütötték-vágták, nem kellettem nekik. Lógó orral kullogtam haza, a fater nem is kérdezte, mi történt. Két nap múlva kopogtatnak az ajtón, és ki áll ott? Baróti Lajos, a Vasas edzője és Hermann Béla szakosztályelnök!

-Szép évei következtek a Fáy utcában.

– Nem lehet egyetlen rossz szavam sem, szerettek, különösen Gáspár Sándor, a klub elnöke, aki – dacára annak, hogy vérbeli pártember volt – úgy bánt velem, mintha a fia lettem volna. Ha ő nincs, sohasem kerülök be az Aranycsapatba, az ő ajánlása kellett ahhoz, hogy a problémás múltam ellenére behívjon Guszti bácsi.

Ne siessünk annyira! Vasas-mezben nyilván találkozott a Fradival a pályán.
– Naná, micsoda ­összecsapásaim voltak Dalnoki Jenővel! Volt olyan, hogy a lába között vittem el a labdát, majd szétrobbant, erre meg elpöcköltem mellette balról, és jobbról megkerültem. Legközelebb már a játékoskijáróban megkérdezte: „Még mindig olyan gyors vagy?!” És spiccel bokán rúgott… Majdnem összeverekedtünk. Egyszer a Csori (Csordás Lajos – a szerk.) taccsot dobott nekem, vissza akartam fejelni a labdát, Jenő meg beletalpalt a hátamba.

– Mit érzett Dalnoki iránt?
– Meg fog lepődni: szerettem! Aranyos ember volt, csak akkor öntötte el az agyát a vörös köd, amikor kifutottunk a gyepre. Talán 1957 áprilisában játszhattam a Népstadionban nyolcvanezer néző előtt a legemlékezetesebb mérkőzést a Fradi ellen. A tizedik percben Lelenka (Lenkei Sándor eredeti neve volt – a szerk.) elfutott a bal szélen, átívelt a túlsó oldalra, ahol én érkeztem. „Jóska, ezt most leveszed, és bevered a hosszú pipába!”, mondtam magamban, csakhogy megláttam, hogy Dalnoki dübörög felém. Kapásból rálőttem, és a hosszú sarokban kötött ki a labda. Szegény Jenőt rettenetesen letolták, hogy miért nem őrzött szorosabban.

– 1955-ben kétszer játszott a válogatottban, milyen emlékei vannak az Aranycsapatról?
– Szépek. Lausanne-ban 5-4-re megvertük Svájcot, az utolsó húsz percre cserélt be Guszti bácsi, majd novemberben a svédek ellen kezdtem, 4-2-re győztünk.

– Ki volt a legjobb játékos abban a csapatban?
– Ki lett volna? Hát az Öcsi! De rögtön utána egy olyan futballistát kell említenem, akiről nem sokat írtak, és akivel én már nem játszottam együtt, mert az ’54-es világbajnoki döntő után soha többé nem hívta be Sebes.

– Ez csakis Zakariás lehet!
– Úgy van. Fantasztikus futballista volt. Bozsik nem szeretett védekezni, Zaki helyette is leszerelte az ellenfelet, aztán nem bohóckodott, hanem lepasszolta a labdát Cucunak, aki a többit megoldotta. Zaki megelőzte a korát, ő volt az első beállós. Ráadásul tisztelettudó, becsületes, csendes srác volt.

– Volt, akit nem kedvelt?
– Inkább volt, aki engem nem kedvelt. Kocsis haragudott rám, mert félt, hogy kiszorítom Budait a válogatottból. Márpedig a Púpos szállította neki futószalagon a beadásokat, és hát a klubtársa is volt a Honvédban. Kockától még véletlenül sem kaptam labdát, ha kicsit hosszan passzoltam neki, egy lépést kellett volna tennie a labda felé, de ő meg se mozdult, csak rettenetesen lehordott: „Nem megmondtam, hogy ide rúgd a lábamhoz?!” A többiek nem nézték jó szemmel, de tartottak tőle. Buzánszky Jenő odajött hozzám: „Ne félj, Jóska, tőlem majd kapsz labdákat…” És kaptam is.

Sebessel milyen volt a viszonya?
– Hűvös. Pártemberként mindent tudott rólam, sohasem Radulynak szólított, csak Hunyadinak… A svéd ­meccs után a Margitszigeten, a Grand Hotelben volt a bankett, odaszólt nekem, hogy oda már nem kell eljönnöm, többet nem leszek válogatott. Elmeséltem a feleségemnek, ő szikrázó szemmel csak annyit mondott: „Csak azért is elmegyünk a vacsorára!” És el is mentünk, Sebes nem mert szólni, de azzal befejeződött a válogatottbeli pályafutásom.

– Van hiányérzete?
– Miért lenne? Kétszer játszhattam abban a csodálatos válogatottban, a ­maiak közül mindenki összetenné a kezét, ha csak egyszer is pályára léphetne a világ valaha volt legjobb futballcsapatában!

(magyaridok.hu/sport / Ch. Gáll András)