Hurth Gyula örül, hogy ott lehetett Münchenben!

A közelmúltban baráti találkozóra jöttek össze az Elektromos SE 1969-ben férfi kézilabda bajnokságot nyert játékosai. Ott ismerkedtem meg az élők között 88 évével rangidős, egykori kapussal, Hurth Gyulával, akivel azután „civilben” folytattuk az emlékek felidézését.

A 88 éves Hurth Gyula (fotó: JochaPress)

– A II. kerületi Marczibányi téri általános iskolába jártam, amellyel szemben akkor még a mai Millenáris helyén a Ganz Villamossági Gyár sporttelepe terült el. A belváros felőli részen volt a kézilabda pálya, ahova elég későn tévedtem le. Voltam legalább 16 éves és Mártha László, a későbbi kiváló játékvezető foglalkozott velem először. Érdekes módon egyáltalán nem kívánkoztam a mezőnyjátékosok közé, hanem az első perctől csak a kapusposzt érdekelt. Akkoriban aki egy gyár sportkörébe tartozott, annak a gyárban is ott kellett dolgoznia. Így Németh Imrével, az 1948-as, londoni olimpia kalapácsvető bajnokával együtt „termelhettem”; ő volt a transzformátorszerelő műhely vezetője.

Két olimpiai bajnok: Németh Imre és fia, Miklós

– Akkoriban még javában játszottak nagypályán is…

– Az is természetes volt, hogy kispályán és nagypályán is védtem, bár a kisebb pályát jobban szerettem. Érdekes módon nagypályán néhányszor a válogatottban is szerepelhettem, míg ahol érzésem szerint sokkal jobban ment a védés – kispályán -, ott soha nem válogattak be a nemzeti együttesbe.

– Ön 1931-ben született és 1949-ben, tehát 18 évesen már a legjobbak közé tartozott Elektromosban szerepelhetett.

Grosics Gyula

– Ez is érdekes, hogy 1949 telén, éppen a terembajnokságban védtem először a „Tromosban”, ahova munkásként is átigazoltam. Ott Pócza Lajos edző vett pártfogásába. Meglehetős sikerrel, hiszen 1951-től már én lehettem a csapat első számú kapusa. Akkori társaim közül kettőt emelnék ki: Csiki Lajos balszélsőt és az akkor még nagypályás Elek Gyulát, a Ferencváros későbbi, sikeres edzőjét. Kapusként egyébként akkor számos, komoly erő volt a pályán. Elég csak felemlítenem a ma 92. évében járó Nádori Pált, aki nem csak kézilabdában, hanem az Újpest NB I-es labdarúgó csapatában is kitűnően megállta a helyét. Az egyik évben megtörtént, hogy a labdarúgó kapusok rangsorában megelőzte Grosics Gyulát is!

– Harminchat éves korában, 1967-ben hagyta abba, bár még maradhatott volna egy-két évet.

Sényi Imre

– Senki nem kényszerített visszavonulásra, én magam döntöttem úgy, hogy befejezem. Már néhány évvel korábban elkezdett foglalkoztatni az edzősködés gondolata, és az első lépéseket még aktív koromban meg is tettem ebbe az irányba. Számomra természetes módon a kapusok képzése érdekelt legjobban és ezen a téren két utódommal foglalkoztam egyre többet. Sényi Imre és a már sajnálatos módon eltávozott Horváth Ervin hosszú évekre megoldották a csapat kapusgondjait, hiszen mindketten válogatott szinten tudtak védeni. Amikor pedig hivatalosan is visszavonultam, a klubnál maradtam és továbbra is a kapusok képzése, formában tartása volt a fő tennivalóm.

– Feltehetően jól végezte a dolgát, hiszen az 1972-es müncheni olimpián szerepelt magyar válogatott kapitánya Önt kérte fel a kapusok edzőjének.

Bartalos Béla

– 1971-ben kerültem képbe Albrecht Miklósnál, aki egy igazi úriember volt! Amint elmondta, az 1971-es szezonban figyelemmel kísérte az Elektromos mérkőzéseit is és feltűnt neki, hogy milyen jó átlagot hoztak a kapusaim. Ezután bízta rám a három kapusjelöltet, a fehérvári Bartalos Bélát, a győri Horváth Józsefet és a tatabányai Szabó Lászlót. Máig is sajnálom, hogy azzal a játékosanyaggal végül csak a nyolcadik helyen tudott végezni a válogatott! A sordöntő, a jugoszlávok elleni mérkőzésen legalább nyolc góllal kellett volna nyernünk, de a holtbiztos helyzetek is rendre kimaradtak. Az ott végül 18-16 arányban elszenvedett vereséggel az is eldőlt, hogy nem kerülhetünk be a legjobb négy közé és ez szemmel is láthatóan kedvét szegte a társaságnak. Így az elődöntő helyett végül maradt a nyolcadik hely. Ami engem illet, örömömre jó minősítést kaptam a szakmai jelentésben, tehát elégedettek voltak a munkámmal.

– A három, egymást követő bajnoki cím (1969, 1970 és 1971) után megtört a Tromos sorozata.

– Minden sikernek egyszer vége szakad. Viszont nem kerültünk nagy gödörbe. Ami pedig az én edzőségemet illeti, három évre (1976, 1977, 1978) kaptam lehetőséget. Ugyan kiugró sikert nem értünk le, de az akkori, meglehetősen erős és kiegyensúlyozott bajnokságokban elért hatodik, majd két ötödik hellyel nem kellett szégyenkeznem. Egyébként én soha nem voltam főállású edző, napközben nagyfeszültségű alállomás-szerelőként dolgoztam egészen 1992-ig. Amikor nyugdíjba mentem, szinte azonnal megkértek, vállaljam el egy hirtelen meghalt kolléga helyett az anyagbeszerzői munkát. Így még néhány évet rádolgoztam.

– Civilben mit lehet tudni Hurth Gyuláról?

– 1962-ben házasodtam; a feleségemet Pécsről visszautazva, a vonaton ismertem meg. Egy-egy lányunk és fiunk van, akik hat unokával ajándékoztak meg bennünket. Sőt, már van két dédunokám is!

– Ebben az előrehaladott korban mire futja az erejéből, mi foglalkoztatja a nap folyamán?

– Hát az egészségem az már nem tökéletes, a járásomban is korlátozott vagyok. Így kétszeresen is örültem, hogy eljutottam a Tromosba, a találkozóra. A tévét sokat nézem és természetesen a legtöbbet a sportműsorokat. Örülök, hogy szinte egész évben igen színvonalas tenisztornákat láthatok. Federer eleganciája, Djokovics hatalmas küzdőképessége egyaránt imponál nekem.

– Feltehetően a kézilabda BL négyes döntőjét is látta?

– Hát persze, és nem örültem a végeredménynek. Az elődöntő ismeretében a döntőben sokkal többet vártam a Veszprémtől, ám a fiúk jóval szerényebben játszottak, mint a Kielce ellen. Nekem úgy tűnt, hogy a döntőre kicsit elfáradtak. Ennek tulajdonítom a labdavesztéseket és a kihagyott helyzeteket is.

(jochapress / Jocha Károly)