Húsz éve született az utolsó magyar boksz vb arany

Pontosan húsz évvel ezelőtt, október 26-án Kovács Istvánnak a budapesti ökölvívó világbajnokság döntője volt az utolsó amatőr mérkőzése.

Amikor már a Bundesligában bokszolt, nagy magyarságtudatától fűtve gyakran hangoztatta, hogy mindenképpen éremmel szeretne a hazai közönség előtt búcsúzni az amatőr pályafutásától. Álma valóra vált, megszerezte az aranyat a pehelysúlyú döntőben, ahol Falk Huste volt az ellenfele, de a német egy percre sem tudta kétségessé tenni Koko győzelmét. Ez volt az ötödik meccse, s a 17-4, a leléptetés (16-1-nél), 17-1, 15-2 arányú győzelmei után következett a Huste elleni 6-2. Ilyen fölénnyel végig harcolt sorozat után nem véletlenül nyilatkozta azt Dariusz Michalczewski, profi világbajnok, a vb díszvendége hogy „Kovács a legjobb amatőr ökölvívó a világon.”

Koko könnyed, laza táncával uralta a szorítót, elmozgások utáni látványos visszaütések jellemezték. „A második menetben ütést kaptam az elődöntő során megsérült szememre, 20 másodpercig nem is láttam vele. A döntőbejutásért az orosz ellen elzsibbadt a fél arcom, ami attól kezdve végig fájt” – nyilatkozta akkor Kovács, aki a magyar ökölvívás egyetlen kétszeres világbajnoka (1991, 1997) és ez idő tájt egyben az eddigi utolsó. Magyarország két arannyal zárta a vb-t Erdei és Kovács révén.

A sérüléssel kapcsolatban így emlékezett vissza Csötönyi Sándor MÖSZ akkori elnöke:
– Féltettem Kokot a sérülés miatt, de mivel abban is biztos voltam, hogy a döntőben a német meg sem tudja majd ütni, mindent elkövettem azért, hogy engedjék bokszolni a döntőben, mert hogy az orvos bizottság erőteljesen vacillált. Nem kevés pénzbe került, hogy a bizottság tagjait a Gundelben vendégül lássuk és addig addig folyt a sportdiplomáciai meggyőzés, míg a Gundelt már rég bezárták és mi még mindig ott egyeztettünk, s Koko végül bokszolt és simán nyert.

Szántó Imre mutatja a 20 éves aranyérmet. Fotó: Róth Tamás

Szántó Imre, Öcsi bácsi, az akkori szövetségi kapitány: – Pista elég komoly sérülést szedett össze az elődöntőben, de szerencsénk volt, hogy utána egy pihenőnap következett. Pistával beérett az együttműködésünk, melyet 1994 óta folytattunk. A Vasasnál volt igazolva és jóformán személyes edzőjévé váltam, amit a Vasas akkori elnökének, Meszéna Miklósnak köszönhettünk, mert hozzájárult ahhoz, hogy az edzőtáborokon kívül is csak én dolgozzak Kováccsal. Ennek a közös munkának azért volt eredménye: Koko olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyat is szerzett. Atlanta után megkaptam az olimpiai aranyérmét, amit egy éven át őriztem, a világbajnoki aranyát viszont örökre nekem adta és húsz éve birtokolom, nagy örömmel és büszkeséggel. A szövetség akkori elnöke, Csötönyi Sándor is méltó módon elismert minket, az anyagiakon túl a két bajnok és magam is, mint a kapitány egy-egy aranyórát kaptunk ajándékba. Nem feledem azt sem, hogy abban az évben az év edzőjének választottak Magyarországon, amely megtiszteltetés a sportágban dolgozó edzők közül csak nekem jutott osztályrészül.

Egy nappal korábban Erdei Zsolt lett világbajnoki a régi Budapest Sportcsarnokban.

Erdei Zsolt: – Hú de régen is volt már ez, te jó ég! Akkor kezdődött el igazán a karrierem, bár 1992-ben már junior Európa-bajnoki címet szereztem, 1996-ban a felnőttek közt Eb ezüstöt nyertem és ott voltam Atlantában az olimpián, de 1997 volt az igazi nagy kiugrás. Ettől kezdve minden korábbinál jobban tudatosult bennem, hogy semmi más nem határozhatja meg az életemet, csak az ökölvívás. Imádtam a bunyót, szerelemmel csináltam, azért lehettem eredményes benne, mert a hivatásomként éltem meg minden percét.

A kubai Hernandez öt évvel volt idősebb nálam, az előző két olimpiát és az előző két világbajnokságot nyerte a középsúlyban, a kategória tényleges királya volt. A döntő nagyon nehéz meccs volt, igazi taktikai csata, feltűnően kevés ütéssel. Az ötödik menet elejéig mindketten kivárásra bokszoltunk, taktikáztunk. Az első menetben eltalált, rám is számolt a bíró, akit nemes egyszerűséggel kinevettem, mondván ezt mégis miért csinálta, mikor valójában nem egy komoly ütésről volt szó, inkább csak látványosság számba ment. A negyedik menetben, jól emlékszem, volt két olyan balegyenesem, amikor kivettem a fejem az ütővonalból és tisztán eltaláltam a kubait, s így 3-1-es vezetésemmel fordultunk az ötödik menetre.

Ariel Hernandez a végén nekem ugrott és azon volt, hogy felaprítson, de végül ez lett a veszte, belelépett egy bal horogba, aminek következtében őt “számolták meg.” Tudtam, hogy most indul csak el igazán, arra játszottam, hogy” kibekkeljem” a hátralevő időt, elmozogtam, “luftokat üttettem vele”. A taktikám bevált, nyertem, s ezt akkor ő is tudta. A vége 8-2 lett, ami azért egy kicsit túlzó. Csodálatos volt, ahogy a sportcsarnok népe átélte a sikeremet, egyként örült velem.

Szántó Imre akkori szövetségi kapitány: – Középsúlyban nyerni kivált nagy dolog, hiszen itt már nem csak ügyesek a versenyzők, de igazán nagy ütések röpködnek. Erdeinek remek képességei voltak a bunyóhoz, harcképes volt, mindig beleállt a küzdelembe, rendkívül gyors is volt, de ebből kifolyólag nem volt elég higgadt, néha elvesztette a fejét, magával ragadta a hév, hogy is mondjam, túlságosan is szenvedélyes volt. Az volt a feladatom, hogy a higgadtságát fokozzuk, hogy ezen a téren is “ütőképes” legyen, taktikailag kellett megerősíteni, hogy a gondolkozása mindig józan és tiszta maradjon. Azt mondtam neki, hogy úgy bokszoljon, “mint egy mérnök, és amikor megérik a helyzet, akkor olyan legyen, mint egy ragadozó.” Tökélyre vitte mindezt. Nem lehet elfelejteni, hogy Zsolt sikerében vastagon benne volt dr. Fischer Miklós sportpszichológus is, aki elérte a versenyzőnél a “full” koncentrálás csúcsát, hogy ne a szenvedélye uralkodjon rajta és az nehogy meggondolatlan dolgokhoz vezessen.

Forrás: MÖSZ/boxing.hu