Idősebb Tóth Viktor: a látásom miatt nem nézhetem a kosárlabdát

Kecskemét a lakosság arányához viszonyítva az egyik legnagyobb kiterjedésű magyar város. Háromszázhuszonkét négyzetkilométernyi területén tizedannyi a lakosok száma, mint Budapest azonos nagyságú részén. Ehhez a „szellős” alaphelyzethez jelentősen hozzájárul az évtizedekkel korábban önálló településként létezett Katona-telep, melyet az akkori divatnak megfelelően beolvasztottak Kecskemét városába.

id. Tóth Viktor. Fotó: JochaPress

A Katona telep egyébként nagyon kellemes lakhatást biztosít az ott élőknek. A látogatónak az a benyomása, hogy egy üdülőtelepre érkezett meg. Persze e sorok elkövetőjének konkrét célja is volt, nevezetesen a helyi és az országos kosárlabdázás egyik markáns egyéniségének, a 89 éves, idősebb Tóth Viktornak a felkeresése.

A látásában erősen korlátozott, egyébként jó egészségnek örvendő, idős szakember szívesen vállalta a beszélgetést

– Kassán, a jászóvári premontrei gimnáziumba jártam, ahol a testnevelő tanáromat úgy hívták, hogy Csányi Barna. Az ő neve azért érdekes számomra, mert tízéves koromban, elkényeztetett kis falusi gyermek lévén, az Ózd melletti Csernejből bekerültem a gimnáziumba. Apám 1940-ben a visszacsatoláskor közigazgatási szakemberként került Kassára. Az újabb határrendezéskor édesapám Rozsnyót követően Esztergomba került, és én is ott érettségiztem volna 1948-ban, ha nem zárják be az egyházi iskolákat.

– Térjünk vissza a fontosnak mondott Csányi Barnához!

– Fél év elteltével szétosztotta a gyerekeket, engem a kosárlabdázókhoz sorolt be, ahol jó alapokat kaptam. 1945-ben meg sem álltunk Esztergomig, majd 1948-ban Ózd következett, ahol akkor hihetetlenül nagy sportélet volt. Miskolcra jártunk kosarazni, helyben pedig akkor indult a kispályás kézilabdázás. 1951-ben lettem miskolci egyetemista, s még az évben megalapítottuk a MEAFC-ot. Szerettem kosarazni, de nem tartoztam a legjobbak közé. 1956-tól ismét Esztergomban éltem, és felszabadulva az egyetemi feszültségek alól, elkezdtem egész jól játszani.

1956 őszén, a forradalom napjaiban rosszul beszéltem, s ezért négy évig nem dolgozhattam mérnökként

– A kosarasoknál viszont gyors karriert futott be.

– Sokféle segítséget kaptam a sportágbeliektől, ahol előbb szakosztályvezető, majd az Esztergomi Vasas sportköri elnöke lettem, miután sem párttag, sem munkásőr nem akartam lenni. Elég hamar lett három gyermekünk, s mivel nem jutottunk lakáshoz, eljöttünk Kecskemétre. Gépészmérnöki munkát kaptam, a kosárlabda is egyre nagyobb szerepet játszott, mert Viktor fiam akkor már úttörő bajnokként bontogatta a szárnyait. Később Páder János tanítványa, Kégel Tamás vezetésével országos középiskolás bajnokságot is nyertek. Viktort már 16-17 évesen rendszeresen játszatta az NB I-ben a közelmúltban elhunyt Guoth Iván. Mindjárt az első meccsén a bajai válogatott Kovács Jóskát úgy lefogta, hogy Jóska nem dobott pontot róla. Viktor az érettségi után a TF-en folytatta, ahol Bánki Ferenctől, ifj. Gyímesi Jánostól és Ránky Mátyástól igen jó alapokat kapott.

ifj. Gyímesi János

– Fia Kecskeméten folytatta, majd átváltott az edzőségre.

– Viktor a Bányai Gimnáziumban tanított, mellette edzősködött, több korosztályos bajnoki címet is nyert, majd váltania kellett és a helyi női csapatot bízták rá, aminek több okból sem örültem. Miután semmi segítséget nem kapott meg, így be kellett szállnom: előbb a szakosztály vezetője, majd a KSC sportkör elnöke lettem, miközben a Kádgyár műszaki igazgatójaként sokat tudtam segíteni. A másik két fiam is „nyakig” benne van a kosárlabdázásban: Attila Szolnokon és a Honvédban játszott, sokszoros válogatott, Ádám pedig az edzői pályán tünteti ki magát: Piliscsabán él és a klubjában tizenhat csapatot menedzsel.

– A nyolcvanas évek második felében egyszer csak feltűnt az országos szövetségben is.

– Akkor már választani kellett a tisztségviselőket. Előbb itt, helyben beválasztottak a városi szövetségbe, majd én lettem az első, szabadon választott megyei elnök. Erre azért vagyok büszke, mert a Kecskemét-Baja közötti, ősrégi ellentét ellenére megkaptam a bajaiak voksát is. Váltott helyszíneken tartottuk az üléseket és általános meglepetésre a pénzek elosztásában is meg tudtunk egyezni. Tizenöt perc alatt végeztünk, majd testületileg mentünk sörözni…

Egy érdemi sporttörvényt hiányoltam

– És az országos szövetségben is ilyen jól mentek a dolgok?

– Ha elmondom, hogy örökös, tiszteletbeli, aranykoszorús elnökségi tagként végeztem, akkor talán elmondhatom, hogy ott is feltaláltam magamat. Volt egy ragyogó elnökünk, Bartha Ferenc, kitűnő kapcsolati rendszerrel. Amit évtizedekkel korábban folyamatosan hiányoltam, az egy érdemi sporttörvény volt. Az akkori idők zagyvaságaihoz, működési feltételeihez képest – amikor minden sportvezető egyik lábával a börtönben volt – nagy előrelépést jelent a mostani TAO-rendszer, ami egy álom a korábbiakhoz képest.

– A család nagy sikere volt, amikor fia vezetésével, 1994-ben kijutott a magyar válogatott a női ifjúsági Eb-re.

– Veliko Tarnovo a sikeren túl egy nagy hidegzuhany is volt, hiszen általános gyomorrontás ütött be. Ha nem dr. Miltényi Márta a csapatorvos, akkor még harmadikok sem lettünk volna!

Kecskemét hagyományosan jobboldali beállítottságú

– Mit lehet elmondani Kecskemét város sportjáról?

– Általános elv, hogy a mindenkori politikától nem lehet függetleníteni egyetlen város sportéletét sem. Kecskemét hagyományosan jobboldali beállítottságú, itt csak jobboldali polgármesterek voltak. Meg kell említenem a korábban, több cikluson át volt első emberünket, Katona Lászlót. Sajnos, a kiemelkedő anyagi hátteret biztosító nagyvállalatok – Mercedes, Knorr-Bremse (utóbbinak az alapjait én raktam le) – ittléte ellenére Kecskemét sportéletének támogatottsága nagyon gyenge. Hogy nem a levegőbe beszélek, azt igazolnám az általam e témában írt könyvvel, amelynek címe: „Gyáripar a homokon”.

– Pedig volt itt elég jó kosárlabda csapat, például a nőknél is.

– Hát igen. Például az a bizonyos 1994-es együttes. Abban benne volt Iványi Dalma, Béres Tímea és a két Kosjár-lány, hogy hirtelen csak őket említsem, mindegyiket mi hoztuk ide, hogy azután nagyot fejlődve, előbbre lépve, menjenek el máshova. Manapság egyébként nagyon nehéz bárkit is megtartani, mindegy, hogy saját nevelés vagy nem. A pénznek napról napra mind nagyobb a szerepe, mi pedig ebben a témában nem állunk jól. Van vagy öt-hat éve, hogy nem megyek ki a meccsekre, mivel a látásom annyira leromlott, hogy semmit nem látok a pályán történtekből.

Bodnár Péter. Fotó: JochaPress

– A mai magyar kosárlabdázásból kiket ismer, kikről van véleménye?

– Nagyon szeretem a Bodnár Petit, mert előbb igen jó és korrekt játékvezető volt, majd főtitkárnak is jónak tartom. Az esztergomi származású elnökkel, Szalay Ferenccel – akinek családjával több ponton is kapcsolódott a történetünk egymással – laza, jó kapcsolatban vagyok. A korábbi főtitkárral, Horváth Fricivel mindmáig rendszeresen beszélünk egymással. Ő nagy szervező volt, sok mindent elintézett a sportágnak, miként Greminger Jánosról is csak jókat mondhatok. Gyímesi Jánossal másfél órákat beszélünk egy menetben, telefonon…

– Búcsúzóul mit mondana még el, ami foglalkoztatja?

– Még a vírusinvázió előtt egyszer hallgattam a tévében az ifjabbik Knézy közvetítését. Eltelt vagy öt perc és magyar nevet alig hallottam. Ennyi külföldi mellett még a magyar válogatottak is leginkább kevés játéklehetőséghez jutnak. E tény ismeretében tartom különösen nagyra azokat az eredményeket, amelyeket Ivkovics elér a nemzeti együttessel.

(jochapress.hu / Jocha Károly)