dr. Hesz Mihály: A magyarságom erősen motivált  

Hogyan kezdődött dr. Hesz Mihály csodálatos pályafutása, amelynek aztán sok egyéb mellett olimpiai- és világbajnoki aranyérem lett a gyümölcse?

(Hesz Mihály / Fotó: FARKAS JÓZSEF +)

Mindig is imádtam a természetet, a kajakos életben pedig az a csodálatos, hogy nagyon össze van kötve a természettel.

Élsportolóként ez egy roppant munka, teljesítmény, energiaigényes sportág, ezért nagyon fontos, hogy a gyerek először ne ezzel az oldalával ismerkedjen meg, hiszen ezek elriaszthatják. Nekem Vácott, a Duna közelsége miatt szerencsém volt, mert abban az időszakban, amikor én voltam gyerek, nem ez az élsport jellege domborodott ki a kajakozásnak, hanem inkább úgy mondanám, hogy idősebbek és fiatalok együtt jártunk felfedezni, megismerni a folyót. Én Nógrádon születtem, itt töltöttem a kiskoromat, ahol a patak nem volt nagy kihívás a maga két méter szélességével. A Duna ehhez képest rettentő félelmetes volt számomra, így a legjobb megoldás az volt, hogy hozzá csapódtam olyan gyerekekhez, akiknek már megvolt a tapasztalatuk a vízi jártasságban.

– Köztük számomra a legfontosabb, legmeghatározóbb Babella László volt, aki akkoriban maga is versenyző volt és az őt körülvevő gyerekcsoportba én is be tudtam illeszkedni. Eltelt a nyár az ismerkedéssel, aztán jött az ősz és a tél, amikor nagyon sokan lemorzsolódtak, abbahagyták az iskola és egyéb okok miatt, én viszont maradtam a „slepp”-ben. Számomra ő, a nálam négy évvel idősebb fiú volt a követendő példa, így alakult ki lépésről lépésre a rendszeres edzés, a túrázás, ami nagyon megfogott engem abban az időben. Felmentünk teljesen megrakott kajakkal Vácról Esztergomig, vagy még tovább és ezek a hétvégék mély nyomot hagytak bennem. Eközben nagyon igyekeztem tartani a lépést a többiekkel, amiből lassacskán kialakult a folyamatos teljesítménynövekedés és fejlődés.

Hesz Mihály és Babella László (fotó: jochapress)

– Babella Laci nem volt igazán az edzőnk, de az innen-onnan összeszedett információ, „tudásmorzsa” alapján valahogy összeállt egy felkészülési séma, amivel próbáltunk előre lépni és amivel lassacskán átalakult a haveri viszony és elindult az ő edzői tevékenysége, ami aztán nagyon sok területre kiterjedt.

– Mire gondol? Milyen formában fogalmazódtak meg ezek a területek?

A fő kérdések így hangzottak:

Milyen evezési stílust válasszunk? Milyen gyakran evezzünk? Hogyan erősítsünk a szárazföldön? Ezt hogyan hangoljuk össze a vízen zajló munkával? Ezekre kerestük a válaszokat. Aztán lett ebből egy rendszer és az úgynevezett „vezér kos”-ból pedig egy nagy tiszteletnek örvendő tudatos munkát elvégeztető edző. Példaképeink a „pestiek” voltak, akiktől próbáltunk mindent átvenni, ami hasznunkra válhatott. Összességében elmondható, hogy Vácott kialakult a vízszeretet és a teljesítmény iránti igény. Imádtuk, amit csináltunk.

– Mikor jött el az idő, hogy a kajakozni szerető kis amatőr csapat profi munkát végezzen?

– A nagy váltást az hozta, hogy Babella Laci bekerült a Fradiba és persze én is mentem vele. Ott dolgozott edzőként Székfi Géza, aki átvett minket, edzéstervet írt, én pedig gyakran leeveztem Vácról Budapestre, hogy a többiekkel tudjak edzeni, a többi alkalommal pedig otthon csináltuk meg a kiírt penzumot.

Babella tevékenysége végigkisérte az egész pályafutásomat, ő volt az úgymond felfedező edzőm, nevelő edzőm, majd az edzőtársam is. Mindent tudott rólam, előre megmondta, hogy milyen munkára miként fogok reagálni, így rengeteget tudott segíteni Gézának,

szinte másodedzőként a tanácsaival. Székfinek a Fradinál abban volt a legnagyobb szerepe, hogy megpróbált engem integrálni az ottani gyerek csoportba, például beültetett a csapathajóba, hogy elfogadjanak a többiek, hiszen az elején eléggé kilógtam a társaságból. Hamarosan aztán bekerültem az utánpótlás, majd a felnőtt válogatottba, ahol szintén egy korábbi ferencvárosi edző keze alatt dolgozhattunk és talán valamivel jobban oda is figyeltek ránk, mint a többiekre. Hihetetlenül boldoggá tett az, hogy ott lehettem és ez arra sarkallt, hogy még többet, még intenzívebben dolgozzak. Ez a szorgalom aztán feltűnt az edzőknek is, így a legjobbakkal edzhettem.

– Miben különbözött ez a korábban tapasztaltaktól, mi hozta el az újabb szintlépést?

– Granek István már nem csak az edzések minőségére és a technikám javítására figyelt oda, hanem a koncentráció fejlesztése mellett megkövetelte a megfelelő táplálkozást és nagy hangsúlyt fektetett az elegendő pihenésre is. Ez nagyon komoly változás volt a korábbiakhoz képest, úgy fogalmaznék, hogy a már megtalált gyémántot ő csiszolta drágakővé. Mindig arra törekedett, hogy megpróbálja az Embert megismerni, megfogni a másikban és nagyon jól alkalmazta a pedagógiát és a pszichológiát. Megértette és tudta, hogy engem mivel lehet motiválni.

– Na és mi volt ez?

– Sokáig nem beszéltem erről. Tudja én Nógrádon születtem, ott van egy vár, amely az északi védvárak közé tartozott. A nagyapám az utolsó sejtjéig magyar volt és olyan szépen beszélt a magyarságról, hogy ez számomra is nagyon fontossá vált. Ezért is volt az, hogy míg itthon nem mindig sikerült teljesítenem, a nemzetközi versenyeken mindig ki tudtam hozni magamból a legtöbbet, mert a magyarságom motivált. Tudom, ma is nagyon sok sportolónak fontos, hogy olimpiai bajnoki címet nyerjen a hazájának, de elnézve az olimpiai helyezések dotálását, bizony itt már sokat nyomnak a latba az anyagiak is. Akkoriban ez még nem játszott szerepet.

– Említette a pedagógiát és a pszichológiát. Mondana arra példát, hogy miként alkalmazta ezt Granek István?

– Persze. Az eredmények eléréséhez nagyon keményen kell dolgozni. Néha azonban a legkeményebb munka sem azt a sikert hozza, amit várnánk, ilyenkor át kell vergődni valahogy a kudarcokon és újra felépíteni mindent. Ebben is nagyon sokat tudott segíteni. A tokiói olimpián például tizenöt századdal kaptam ki és maradtam le az aranyéremről, a harmadik pedig tőlünk tíz méterre volt. Ebből kellett kijönni úgy, hogy az ember ne törjön össze, hanem éppen ellenkezőleg, vegye fel a kesztyűt. Na ehhez kell, – ahogy mondani szokták – az ujjhegy érzése. Vele értem el a legnagyobb sikereket. Szigorú volt, követelt, de nagy tudású edző volt, aki tudta, hogy kell kihozni belőlem a legjobbat.

(Magyar Edzők Társasága / Fazekas Erzsébet)