Karl-Erik Böhn nyugodjon békében! És Török Bódoggal mi lesz?

Kedden délben szülővárosában, a norvégiai Sandefjordban végső búcsút vettek Karl Erik Böhntől, a magyar női kézilabda-válogatott életének 49. évében, gyógyíthatatlan leukémiában elhunyt szövetségi kapitányától. A gyászszertartáson végül öttagú magyar küldöttség vett részt. A templom már fél órával a szertartás megkezdése előtt megtelt, a hangszórókból a Karl Erik Böhn által összeválogatott dalok szóltak Sting, Cat Stevens, Eric Clapton előadásában.

Amikor megszületünk, egyetlen biztos dologgal számolhatunk. Azzal, hogy előbb-utóbb mindannyian meg is halunk. Földi életünk legnagyobb tragédiája kétség kívül az, amikor az elkerülhetetlen bekövetkezik. Amikor fiatal embertől kell búcsút venni, többszörös a fájdalom, hiszen ahogy mondani szokták „élhetett volna még”. Karl-Erik Böhnnek (ahogy magát nevezte, KEB-nek) azonban ennyi adatott, benne az élet örömeivel és fájdalmaival. Eseményekben gazdag életút zárult le végérvényesen a február 2-án bekövetkezett halálával, amely előtt éppen egy évig küzdött a gyilkos kórral, amely félbeszakította az előtte volt sikeres időszakot, amelyet Magyarországon töltött.

Érdekes úton jutott el KEB Magyarországra. Előbb csak Heidi Löke élettársaként sétáltatta a világ egyik legjobb kézilabdázónőjének kisfiát. Menedzserek fedezték fel és futtatták fel pillanatok alatt beindított sajtókampánnyal az ismertségre. A szövetség elnöksége végül – „enyhe presszióra” – neki szavazott bizalmat a megüresedett szövetségi kapitányi poszt betöltésére. Nem egész másfél éves tevékenysége csúcsát a 2012. decemberében megszerzett Európa-bajnoki bronzérem jelentette egy olyan csapattal, amelynek játékosai rajongtak KEB-ért.

Jómagam soha nem beszéltem vele – az elmaradt és immár pótolhatatlan megismerést természetesen sajnálom. Miként azt a sok szépet és jót is kétkedés nélkül elfogadom, amit a vele dolgozott játékosok és szakemberek róla elmondtak, leírtak. Az a messze túlméretezett sajtókampány azonban, amelyet vele kapcsolatban felfuttattak, semmiképpen sem tetszett. Biztosra veszem, hogy ezt ő sem nem kérte, sem nem tartotta volna szükségesnek. A bulvársajtó túlkapásait mindenki ismeri, s ez a rendszer feltehetően Norvégiában ugyanolyan kétes módon működik, mint bármely más országban. Csak így kerülhetett olyan, már „bőven” kegyeletsértő írás a lapokba, amely talán két héttel halála előtt arról tudósít, hogy KEB megtalálta a szerelmet. Tessék csak elképzelni, egy már a végsőkig legyengült ember szerelmes lesz. Lelketlen lókötők futószalagon írkálták a nagyobbnál nagyobb lehetetlenségeket napról napra csak azért, hogy a példányszám emelkedjen.

Szerencsére készültek más jellegű írások is, így egy ötrészes sorozat is olvasható volt KEB életéről, sportpályafutásáról, s persze a legnagyobb terjedelem a magyarországi időszakával foglalkozott. Ezzel semmi baj nincs, elgondolkodtató összegzése volt ez egy minden bizonnyal kiváló ember életútjának. Egyben meggondolkodtatott is a sorozat azzal kapcsolatosan, hogy a mi magyar értékeinket hogy becsüljük meg? Hogyan állítunk emléket azoknak a kiválóságoknak, akik egész életüket a magyar sportéletben töltötték és ráadásul emberileg és szakmailag is KEB-hez hasonló nagyságok voltak.

Konkrét, a sportágból vett példát említenék. 2012. októberében, életének 89. évében távozott közülünk a méltán legendás sikerkapitány, Török Bódog. Nevéhez fűződik a sportág mindmáig egyetlen felnőtt világbajnoki címének megszerzése: a róla napjainkban is túláradó szeretettel beszélő lányaival 1965-ben lett világelső Magyarország nemzeti együttese. Ugyancsak Török Bódog ült a kispadon 1976-ban, amikor először játszhattak nők is az olimpián. Montrealból olimpiai bronzéremmel térhetett haza az általa irányított magyar válogatott. És még sokáig lehetne sorolni a vezetésével elért, hangos sikereket.

Bogyi bácsi huszonhárom (23) évig vezette a folytonosan a világ legszűkebb élmezőnyében csatázó női válogatottat, s még további évekig ott lehetett volna, ha jó magyar szokás szerint nem „fúrják” meg. Így is alighanem világrekorder a sportágban, amely tény Magyarország nemzetközi presztizsének egyik mozaikja. A hazai és a nemzetközi porondon osztatlan tisztelet és megbecsülés övezte – még nyolcvanas éveiben is a kézilabda volt számára a legfontosabb téma. Órákig lehetett hallgatni az éppen aktuális meccsek előtti vagy utáni precíz variációit, aprólékos elemzéseit.

A páratlan sikereket jegyző Török Bódog pillanatok alatt el lett feledve. Róla nem írtak sorozatot sem, amit pedig nyilván nagyon sokan szívesen olvastak volna. De nem kérdezte végig senki az egykori világbajnok csapatának tagjait sem, milyen ember is volt ő, mit köszönhet neki a magyar női kézilabdázás? Pedig ezekből az interjúkból is kitelt volna legalább egy hatrészes széria.

Amikor kiderült, hogy Karl-Erik Böhn milyen súlyos beteg, ezeken a hasábokon azonnal együtt érző és reménykedő sorokat követtem el. Most, hogy a végső búcsú is megtörtént, csak annyit lehet mondani: nyugodjon békében!