Kelemen Ildikó:  Az edző is legyen kitartó,  hinnie kell a közös munkában!

A Magyar Edzők Társasága (MET) évről vére megünnepli szeptember 25-én az Edzők napját. Ebből az alkalomból mindig kiad a MET a Magyar Edző c. szaklap sorozatában egy olyan kiadványt, ahol a sikeres versenyzők megköszönik edzőiknek a velük való eredményes foglalkozást. Ez alkalommal az Év műugrójának 14 alkalommal megválasztott Kelemen Ildikó gondolatait olvashatják az érdeklődők.. 

Kelemen Ildikó

Kelemen Ildikó évtizedekig sportága meghatározó személyisége volt, világversenyeken, olimpiákon szerepelt, Magyarországon tizennégyszer (!) választották meg az Év műugrójának. Pályafutása befejezése után dolgozott a korcsolyaszövetségben és az egykori sportminisztériumban is.

A hazai után nemezetközi karriert futott be: a LEN Műugró Technikai Bizottságának tagja, majd alelnöke lett, aztán első magyarként a FINA Műugró Technikai Bizottságába is beválasztották. Ma mindkét szervezet technikai bizottságának tagjaként „él benne” egykori sportágában, közelről látja az edzők és a versenyzők munkáját.

„Mi még abban a korban nőttünk föl, amikor minden más volt a sportban és a minket körülvevő világban is.

Életem meghatározó időszaka volt a versenysport, és a velem foglalkozó edzők is nagy hatással voltak rám. Sajnos, már egyikük sem él”

– mondja Kelemen Ildikó, aki kisgyerekként nagyon szerette a vizet, és vízimádatát látva a szülei elvitték a Vasasba, ahol Ölveczky Vilmos foglalkozott vele. Hamar kiderült azonban, hogy alkata miatt nem lesz belőle jó úszó.

„Ekkor jött Vili bácsi zsenialitása: nem „eltanácsolt” az úszástól, hanem átirányított az ugrókhoz.

Az edzésen ugyanis ugrálgattunk a műugró deszkáról, és én voltam az egyedüli, aki a tíz méteres toronyba is felment. Egyáltalán nem féltem a magasban! Ez négyéves koromban történt, amikor egy bizonyos szint után tovább kellett volna lépni, de alacsony termetem miatt ez nem következhetett be. Vili bácsi nem akarta, hogy elkallódjak az úszók között, ezért „ráállított” az igazi pályámra. Korábban ez nem nagyon volt jellemző, és a rohanó világunkban, az eredménykényszer miatt, azt hiszem, ma sem gyakori, ezért a lemorzsolódó gyerek elveszik a sport számára. Örökké hálás vagyok Vili bácsinak, mert ha nem beszél a sportág legendájával, Zságot Irénnel, nem sportoltam volna tovább” – véli Kelemen Ildikó, aki nyolcévesen az utolsó versenyzői időszakát élő, de már az edzői pályát kóstolgató Felhősi Évához került néhány idősebb társával együtt.

„Felhősi Éva rajtunk tanulta meg a szakmát. Tíz évig, 1970-től a moszkvai olimpia utánig dolgoztunk együtt, sok szép eredményt értem el az irányításával, vele jutottam ki az olimpiára. Kapcsolatunkban voltak buktatók, nehézségek, mégis sikeres időszak volt” – idézi fel Kelemen Ildikó az első versenyzői korszakát, amit még gyerekként élt meg.

„A moszkvai olimpia után Gerlach Istvánoz kerültem, akivel nyolc évig dolgoztunk együtt. Ez az időszak is sikertörténet, de másként éltem meg, hiszen már felnőtt voltam. Azelőtt gyerek voltam, a kapcsolatunkban pedig Éva kezdő edző. István már idősebb, tapasztaltabb edző volt, de olyan szintű versenyzővel még nem dolgozott, mint amilyen én voltam. Ezen a téren „át kellett állítania” magát, sok mindenre menet közben jöttünk rá, de megoldottuk a helyzetet, mert partnerként kezelt, be lettem vonva a munkába” – hasonlítja össze két korszakát Ildikó, aki ekkor érte el igazi nagy sikereit, világ-és Európa-bajnoki helyezéseit, a Szöui Olimpia döntőjét.

Elmeséli, hogy akkoriban olyan kicsi sportág volt a műugrás, hogy még orvosuk sem volt, nemhogy pszichológusuk. Saját magának kialakított egy rendszert, egy mozdulatsort, amihez ragaszkodott a versenyeken, ez nyugtatta meg, ebből merített erőt. Tapasztalatai alapján kidolgozta például, hogy két ugrás között mit kell csinálnia, mikor kell elkezdenie öltözni, melegíteni.

„Ha nem úgy csináltam valamit, kizökkentem a ritmusból és elrontottam az ugrást” –árulja el, majd megnevez néhány alapvető edzői tulajdonságot.

„A jó edző tudja, hogyan kell a versenyzőhöz szólni, mikor kell simogatni, erősebben szólni, vagy éppen hallgatni, hogy a cselekedete ne zavarja meg a tanítványt. Fontos az elhivatottság, a kitartás, az edzőnek is hinnie kell a közös munkában.

Láttam már olyan edzőt, aki kapkodni kezdett és feladta, mert nem jött a gyors siker. Amit eltervezett, végig kell csinálni! Beszéltem már arról, hogy nekem nem volt pszichológusom, de szerencsére a saját módszeremmel meg tudtam oldani a nehéz helyzeteket. Mivel edzősködtem is, tapasztalatból mondom, hogy sokszor jó lenne, ha nem csak a sportoló, hanem az edző is beszélne a pszcihológussal, mert a gyerekben másként csapódnak le a dolgok, máshogy meséli el a szakembernek, sőt, a szülőktől is másként jön vissza ugyanaz az eset. Az edző és a versenyző között elengedhetetlen a bizalmi kapcsolat, hiszen az edzővel tölti a legtöbb időt a gyerek, de az edző-szülő viszonynak is jól kell működnie.

Úgy tapasztalom, hogy egyre nehezebb az edzői szakma, mert folyamatosan nő a szülői ráhatás.

A szülő ugyanis gyakran a gyerek által akarja megvalósítani saját, el nem ért álmait, vagy ha jó sportoló volt a szülő, a gyereket nyomasztja a példája.

(Magyar Edzők Társasága / Füredi Marianne)