Két öttusázó a forradalom áldozatai között
Rétvári Bence államtitkár is fejet hajtott Gérecz Attila emléktáblája előtt. Fotó: MTI
Az 1956-os forradalom érintette a társadalom minden rétegét, így a sportot is. A szabadságharc sportoló mártírjai között felülreprezentált a magyarországi kialakulásának körülményei miatt eleve „rendszeridegen” öttusa, mégpedig a hivatástudata, embersége okán áldozattá vált Hegedüs István, valamint a fegyverrel a kezében hősi halált halt Gérecz Attila révén.
Számos sportoló vett részt aktívan a hatvan évvel ezelőtti magyarországi forradalmi eseményekben. Az olimpiai bajnok vízilabdázót, Gyarmati Dezsőt elküldték a Széna térről a szabadságharcosok, mondván, inkább vigyázzon magára, s a medencében pólózva tegye a dolgát (Melbourne-ben meg is lett az eredménye). Az Aranycsapat balszélsője, Czibor Zoltán és a későbbi ötkarikás ezüstérmes súlyemelő, Tóth Géza a Déli pályaudvarnál épített barikádot. Még így sem kerültek életveszélybe, ellentétben például a később olimpiai aranyérmes kalapácsvetővel, Zsivótzky Gyulával, akire futóedzése közben lőttek rá.
S akadtak, akik mártíromságot szenvedtek a vérzivataros napokban. A válogatott kajakos Nagy József és a szintén TF-es Szórádi Tibor mellett – előbbit Újpesten, utóbbit a Nagyvárad térnél ért halálos lövés – a tömegsportnak nehezen titulálható öttusát érte a legnagyobb csapás, hiszen két kiválóságát gyászolta. Mégis, mindez sorsszerű, hiszen katonai sportágként a magyarországi modern pentatlon a Ludovikán alakult ki az 1920-as években, s űzői-szakemberei a kommunista érában „rendszeridegen” elemnek minősültek. Ha nincs a csapat 1952-es olimpiai bajnoki címe – kivívói közül Benedek Gábornak és Szondy Istvánnak egyaránt katonai múltja volt –, akkor ma nem beszélhetünk a hazai sikertörténetről.
Benedek Gábor és Szondy István régi harcostársak (Fotó: JochaPress.hu)
Gérecz Attila (édesapját és egyik bátyját követve) szintén katonai pályára készült, hadapródként 15 évesen került a frontra, majd hadifogságba. Hazatérve „természetesen” nem mehetett egyetemre, de a sportot, az öttusát űzhette. 1949-ben bekerült a válogatott keretbe, 1950-ben viszont összeesküvés vádjával letartóztatták, s 15 év fegyházra ítélték. 1954 nyarán, sportolói kvalitásainak is köszönhetően átúszva az áradó Dunát, megszökött a váci börtönből, ám elárulták és elfogták. A rács mögött kezdett verseket írni, műfordítani, tehetsége komoly babérokra predesztinálta a Parnasszuson is (fiatal irodalmárok kapják ma a nevét viselő díjat).
Ám a sors és ő maga másképp akarta. A forradalmárok 1956. október 30-án szabadították ki, ezután sortársaival, például Tamási Áronnal közösen formába öntötte az írók nemzethez szóló felhívását. November 4-én csatlakozott a szabadságharcosokhoz, 7-én a Rókus-kórház mellett két szovjet harckocsi kilövése után egy harmadikról indított sorozat végzett vele. Mondhatjuk, logikus lezárásaként rövid, szűk 27 évnyi életének.
Hegedüs István, a másik öttusázó viszont rosszkor volt rossz helyen, persze az sem mindegy, hogy miért. A kisportolt – az egykori papír húszforintoson is megjelenő – testű, népszerű „Fityula” egyéniben (1948) és csapatban (1950) is magyar bajnoki címet szerzett, majd edzősködni kezdett. 1956. október 24-én épp azért tartott a Margitsziget felé, hogy odatévedő tanítványainak megmondja, ebben a helyzetben otthon, biztonságban a helyük. Ám az akkori Szófia utcában egy ÁVH-s teherautóról leadott lövés épp szíven találta.
A magyar öttusa nem feledkezett meg 1956-os mártírjairól, nevüket emlékverseny is viseli. A hazai szövetség volt főtitkára, igazgatója, a sportág „hagyományőrzője”, Pécsi Gábor így mesélt a további tiszteletadásról: „Minden évben megkoszorúzzuk Hegedüs István és Gérecz Attila szobrát és emléktábláját, s ha ilyenkor beszédet kell mondanom, leszögezem, hogy 1956-ban volt egy hősünk és volt egy áldozatunk. Utóbbi, Hegedüs kapcsán idén sikerült felkutatnom egykori tanítványát, aki elcsukló hangon mesélte, 23-án délután még azzal váltak el, hogy másnap edzés. Aztán felkerepeltek a fegyverek, őt már nem engedték el a szülei, Fityula viszont elindult a lelkiismeretétől hajtva, megvédendő a gyerekeket. Ameddig ez a szellem, ez a sport- és emberszeretet érvényesül a magyar öttusában, addig nem lesz gond.”
(magyaridok.hu / Deák Zsigmond)
