Kétszer disszidált a Bayern München magyar kapuslegendája

Létezik egy alternatív valóság, amelyben a magyar Aranycsapatban Grosicsot majdnem kiszorítja egy másik kapus, aki aztán disszidál, és Németországban válik legendává. Ez nem fikció, hanem Fazekas Árpád élete.

A most 85 éves volt futballistát nyugodtan nevezhetjük különc életművésznek, nekünk is fülbevalóban, selyemingben mesélt mindennapjairól.

1. Sepp Maier
2. Oliver Kahn
3. Raimond Aumann
4. Jean-Marie Pfaff
5. Fazekas Árpád

Akár találós kérdés is lehetne, hogy kerülhet az impozáns sor ötödik helyére egy magyar kapus, hiszen van előtte két világbajnok (Maier és Aumann), vb-ezüstérmes és BL-győztes (Kahn), Eb-döntős és BL-döntős (Pfaff).

Az összekötő kapocs a Bayern München és egy 2005-ös szavazás, amikor a drukkerek arról alkottak véleményt, mit gondolnak az előző évszázad legjobb csapatáról. A kapusok közötti rangsorban Fazekas az ötödik lett. „Kellő szerénységgel kell egy ilyen listát értékelni, ezt a legőszintébben mondom.”

És hogy ki ő? És miért nem ismert Magyarországon?

Az idén nyáron már 85 éves lesz, ötszörös magyar válogatott, ha itthon marad, több is lehetett volna a neve mellett, még ha Grosics Gyula is lett volna az egyik nagy ellenfele az ötvenes évek közepén. Fazekas úgy gondolja, legalább 15-ször állhatott volna a kapuban.

Fazekas azonban disszidált, 1956-ban kétszer is.

„Még a nyáron pattantam meg először. Nem bírtam elviselni, hogy a lakásomban talált tíz dollár miatt eltiltottak egy évre. Akkoriban a valuta a legsúlyosabb vétségnek számított. Ezért nem védhettem a Reims ellen a Vörös Lobogó színeiben. A BEK akkor indult, garantálom, ha én vagyok a kapuban, nem kapnak nyolcat, és akár még tovább is juthattunk volna. A Reims 1956 nyarán BEK-döntőt játszott ugye a Real Madriddal. Felszálltam tehát a vonatra, a hálókocsi ágya alatt húztam meg magam, és már Bécsben is voltam. Akkor azonban rábeszéltek az MLSZ-ből, menjek haza, ne foglalkozzak Kubalával és a Barcelonával, nem lesz semmi bajom. Pár hónap után hazatértem, a Vörös Lobogóban úgy fogadtak, mintha el se mentem volna. Aztán jött egy lábtörés mindjárt az első edzésen, és a forradalom híre a hévízi rehabilitáció közben ért. Nagyjából ott, a Balaton mellett döntöttem el, hogy megint Ausztria lesz a célpontom.”

December 6-án Mikulást akart szerezni a fiának, amikor egy disszidálni vágyó csoporthoz verődött. Pár futballista is volt köztük, meggyőzték, tartson velük. Mivel még nem volt teljesen egészséges, nagy próbája volt ez a szökés, a havas és fagyott határszakaszon kellett átjutnia egy átlagos antilopcipőben, és nem csizmában. Újdonsült barátai támogatták az úton, ha már nem bírta a lába. A hadifogsággal viszont össze sem lehetett hasonlítani a megpróbáltatásokat.

„14 éves korom után kötelezően besoroztak, mert katonai iskolába jártam. Az apám pedig tiszt volt. A frontra kerültem, és Brünnben estem fogságba. Szerencsére nem foglalkoztak velem az oroszok, mert még nagyon fiatal voltam, így hazajöhettem.”

Németül beszélt egy keveset, a Vas megyei Kámban nőtt fel, és a nagymamája tanította. A nyelvtudás a disszidáláskor különösen jól jött, bár Bécsben ő is abban a szállodában volt, ahol Puskásék várták a fejleményeket, mehetnek-e BEK-meccset játszani.

„Öcsit ismertem régebbről, hiszen a válogatott keretben sokat voltunk együtt, sokat utaztunk is. No meg rengeteget marháskodtunk. Volt olyan, hogy kifejeltem a tizenegyesét. Nem lőtte jól, ezt kellett tennem” – mondta hatalmas vigyorral. A mosoly és a jókedv az egész életét végigkísérte, igazi világpolgár lett.

Fazekas akkor szemlélte testközelből a német futballkultúrát, amikor a magyar szervezettségben még lényegesen előtte járt az 50-es években. Ha világbajnok is lett az NSZK 1954-ben, nagy szegénység volt, aprólékosan kidolgozott versenyrendszer nélkül, de hatalmas volt az alázat. Senki sem akart többet követelni magának, mert ő netán vb-aranyérmes volt. Ugyanúgy beállt a sorba.

„A németek tudták, csak fegyelmezettségben lehetnek jobbak a magyaroknál. És ami nagyon fontos volt, az elbizakodottságot náluk sohasem lehetett felfedezni. Focizni messze nem tudtak olyan jól, de összeszorították a fogaikat. Míg nálunk, ha futóedzés volt, arról beszéltek: menjen a Budai, mert ő a leggyengébb a labdával, neki kell futnia. A többiek inkább reggeltől estig labdáztak, mert abban sokkal több örömük volt.”

A honosítása is felmerült német származása miatt, de a vb-győztes kapitány, Sepp Herberger elzárkózott, és csak annyit mondott róla: „A fotósoknak jó lesz, ahogy véd, szépen úszik a levegőben.”

A Bayernben is a jellemének, a bevállalósságának köszönhette a hírnevét. Mesélt egy sztorit arról, hogy egyszer váratlanul csengett a telefonja, kora reggel. Thaiföldről keresték.

„Az ottani német tulaj bárjában találkozott egy magyar ismerősöm meg egy német fazon, aki hatalmas Bayern-drukker volt. Valahogy szóba került a foci, és az, hogy ismernek engem mindketten. A magyar haver persze tudta a számomat, és felhívtak. A tulaj sem akart hinni a fülének, hogy én vagyok a túlsó végén. De abban megegyeztek, hogy én egy showman voltam a kapuban. Na ettől meg a magyar barátom dobott egy hátast. Mert ő nem gondolta, hogy ekkora karrier volt mögöttem. Nem akarok nagyon dicsekedni, de amikor Breitnerrel találkoztam, az első mondata az volt, hogy az anyja miattam járt ki a meccsekre. Beckenbauer pedig egyszer azt mondta, mi voltunk azok, akik elindítottuk a klubot a sikeresség felé. No meg azt, hogy én vagyok az egyik nagy hőse a gyerekkorának.”

A Bayern 1957-ben ugyanis megnyerte a Német Kupát. Akkor még regionális bajnokságok voltak, a profi bajnokság, a Bundesliga csak 1963-ban indult el. A Bayern egy játékost adott a világbajnok csapatba, Hans Bauer a döntőben nem volt a pályán, a magyarok elleni 8:3-as vereségkor igen.

Ettől még a kupasorozatban sem számított esélyesnek a Bayern, de Fazekassal a kapuban 1957. december 29-én 1:0-ra megverték a Hamburgot kiejtő Düsseldorfot.

Úgy véli, azért lehetett közönségkedvenc, mert bátran felvállalta, hogy ő az utolsó mezőnyjátékos, ami akkoriban még szentségtörésnek számított. Mivel jól kezelte a labdát, bátran kimozdult, nem menekült a vonalra. Később, amikor átigazolt, a belga lapok arról emlékeztek meg, hogy ő volt az első olyan kapus, aki messze kihúzódott a kapujából.

Fazekas tehát nem állt meg a Bayernnél, elsősorban a jobb anyagi körülmények és a nagyobb kihívás miatt egy német csapat, a Kassel érintésével az Anderlechthez került. Úgy emlékszik vissza, a belga bajnok akkor 10 válogatottból állt, ő egészítette ki őket a kapuban. Edzőmeccsen a brazil válogatottat is megverték 5:0-ra.

Tétmeccsen összefutottak a Real Madriddal az 1962–63-as BEK-kiírásban: Madridban 3:3 volt az eredmény, a visszavágón nem kapott gólt, és 1:0-ra nyertek. A skót Dundee állította meg őket a negyeddöntőben, addig tartott a menetelésük.

1964-ben egy térdsérülés miatt fejezte be a pályafutását, onnan az élete még inkább megtelt kalandokkal.

Ő vezette például a barcelonai Kék Duna presszót a fiával együtt, 1971 körül. Ennek tulajdonosa Czibor Zoltán volt. Tőle azt tanulta, hogy a cipőjére és az ágyára mindig nagyon figyeljen, bármerre is kerül a világban, mert e kettőben tölti a legtöbb időt.

A katalán városból visszaköltözött Belgiumba, a nyolcvanas évek közepén az MSZMP-vezér Berecz János kapus fiának egyengette az útját, amikor próbajátékra vitte az országba.

Miután 1995-ben hazatért, divatbemutatókon szerepelt, emellett évekkel korábban ő szerezte a zenéjét a Talán egy perc alatt, talán egy év alatt című slágernek, amit Németh Lehel, majd Komár László tett múlhatatlanná.

Az idő tájt a Bayern megbecsülése jeléül a közép-európai megfigyelőjének tette, anyagilag is támogatták. Dombi Tibort is ajánlotta a Bayernnek, illetve Dárdai Pálra is felhívta a figyelmet, valamint egy kapust is a bajorok figyelmébe ajánlott, de egyik szerződésből sem lett semmi.

Az 57-es első nagy győzelem évfordulóján szívesen látták a klubnál, sőt az utánpótlás-igazgató Michael Tarnattal kifejezetten jó viszonyban van, aminek olyan előnyei vannak, mint hogy ha például a Stuttgartban élő unokája meccsre szeretne menni Münchenbe, egy telefonjába kerül. Pár éve a Tabán Spartacus korosztályos edzőinek intézte el, hogy egy tanulmányi látogatáson Münchenbe menjenek.

„A mai focit nem szeretem. A Bayernt még csak-csak megnézem, a többit már nem. Sok a les, sok a holtidő. Nem vitás, a mi csapatunkat vagy 10-0-ra megvernék a mostaniak, de a játék egy kicsit unalmas nekem. Meg hát mindent a pénz ural. Amikor én ott voltam, 400 márkát kaptunk, nekem kiegészítve a fizetésem is csak 1500 márka volt. A mostaniak meg el sem tudják költeni. A rendszámukon ott van a két betű: RM. Vagyis Rekord Meister. Hogy a rendőrök is pontosan tudják, kit állítanak meg. A bokszot meg a sznúkert inkább szeretem nézni.”

A német futball szerinte azért ért a csúcsra a tavalyi brazíliai világbajnokságon, mert a kivételes, megalkuvás nélküli harci szellem technikai tudással is párosult.

„Volt olyan, amikor futottak és daráltak, most már ez nem így van. És hát hihetetlen a győzni akarásuk. Nincs még egy ilyen nemzet.”

(Kép és szöveg: SportGéza)