Kézilabda: A vb-ezüstérmes Horváth Gábornak tetszik a Ferencváros építkezése

Immár 40 éve annak, hogy a magyar férfi kézilabda válogatott 1983-ban, Amszterdamban, máig is emlékezetes, hatalmas csatában kivívta az 1984-es olimpián való részvétel jogát. Az eredmény ma már elképzelhetetlen, pedig igaz: nemzeti együttesünk 12-12-re végzett az akkori NSZK ellen, s a döntetlen kiharcolásához a németek 12. gólját követő középkezdéstől számítva mindössze 8 másodperce maradt válogatottunknak az egyenlítésre. Ez a negyedik labdaérintést követően sikerült Őry Péter passzából, a törött csuklójáról a meccsekre a gipszet rendszeresen levevő Kenyeres Józsefnek.

Horváth Gábor (fotó: jochapress)

Los Angeles végül számunkra csak kimaradt, a következő állomást az 1986-os, Svájcban megrendezett világbajnokság jelentette. Ez a torna visszafelé is igazolta: a magyar válogatottnak igenis főszerep juthatott volna Los Angelesben, hiszen a három és fél évig Kovács Lászlóval készült, az utolsó félévre Mocsai Lajos irányítása alá került válogatott a vb-n sorra legyőzte ellenfeleit, és csak az akkori időszak legsikeresebb együttese, Jugoszlávia tudta megállítani Kovács Pétert és társait. (24-22).

Ebben a kiemelkedően szerepelt csapatban ott volt a veszprémi Horváth Gábor (68) is, akivel az új veszprémi uszodában sikerült összehozni egy személyes beszélgetést.A kézilabdás pályafutását kapusként kezdő, ám később önmagát elsősorban jobbszélsőként megjelölő Horváth (aki gyakran feltűnt a jobboldali átlövő helyén is)némiképp meglepődött a megkeresésen, hiszen 2015 óta semmiféle kapcsolata nincs szeretett sportágával.

– Itt, Veszprémben ismerkedtem a kézilabdázással a Dózsa György Általános iskolában, ahol még rendszeresen a kapuban álltam. Ott Eisenbeck István testnevelőmtől kaptam az első leckéket. Később a Lovassy Gimnázium csapatával ezüstérmet nyertünk a középiskolás országos bajnokságban, ahol Németh Csaba, a szakmunkásképzőben pedigDongó Elemér testnevelő tanár irányított bennünket. Játék közben igyekeztem figyelni, kitől mit érdemes átvenni. Elsősorban az itt előttem játszott jobbszélsőt, Sényi Lászlót említeném, utána a honvédosokat és a fehérvári Szondi játékosait igyekeztem feltérképezni. Nekem egyébként soha senki nem mondta, hogy tehetséges vagyok.

– A Veszprémi BVTC-ből, Borsi Lőrinc edzőtől került át az Ungvári Attila majd a Németh Csaba vezette Építőkbe…

– Amelyet 1977-től folyamatosan építgetett Hajnal Csaba, a csapat „kitalálója”. Hajnal érdemei elvitathatatlanok, nélküle talán soha nem lett volna élvonalbeli csapata Veszprémnek! Ebben a felfutásban komoly része van az akkori edzőknek, Kiss Szilárdnak és Kaló Sándornak is. A megyei bajnokságból indultunk és minden évben léptünk egyet felfelé. A legnagyobb nevek közül említeném Molnár Gyulát, Kocsis Pált, Bartalos Bélát, akik nagy erősítéseket jelentettek számunkra. Kiss Szilárd edzőnknekpedig az egész csapat sokat köszönhet! Ő alakította ki a védekezésünket, támadásban pedig különös súlyt helyezett az indítások betanítására. Volt olyan alkalom, hogy egy edzésen hetvenszer kellett villámrajtot vennem, majd Bartalos Bélával találtam szemben magamat. Ő pedig védett, amit tudott…

– Mi volt Horváth Gábornak az erőssége?

– A lövéseim színessége, változatossága, a kiszámíthatatlanság. Én honosítottam meg például a heteseknél a „pöttyintett” lövéseket, amelyeknél minden hókusz-pókusz nélkül a kapus lába mellé pöttyintettem a labdát. De a „cunderezésben” is úttörőnek számítottam. A legfőbb posztomhoz, a szélsőjátékhoz sem ragaszkodtam görcsösen, mivel gyakran lőttem „felkanyarodásból”, miként – ha kellett – játszottam átlövőt, beállót, de még irányítót is!

– A magyar válogatottban több edző keze alatt is megfordult, ezekre a szakemberekre miként emlékezik vissza?

Kovács László (fotó: jochapress)

– Faludi Mihálynál nagyon kötött pozíciók voltak, ő ragaszkodott bizonyos játékrendszerek szigorú megtartásához. Kovács Lászlónál sokkal több tere lehetett az egyéni elképzeléseknek, az improvizációnak. Mocsai Lajos alatt játszottam a legérettebben, alapvetően mindenkivel jól kijöttem, megtaláltam a közös hangot az egész csapattal. A legnagyobb élményt természetesen a svájci világbajnokság jelentette, azt az érmet nagyon féltve őrzöm,annál is inkább, mivel a férfi válogatottunk azóta sem ért el hasonló sikert. A döntőig minden ment, akár a karikacsapás, de a fináléban kiütközött a rutinbeli különbség. Ők márszámos világversenyen döntőben is játszhattak, mi pedig még a közelébe sem kerültünk ennek.

– És a válogatottbeli játszótársakkal milyen volt a kapcsolata?

– Mondhatom, hogy emberileg és szakmailag egyaránt jó az egész csapattal, úgy mint Gyurka Jani, Fodor Jancsi, Kovács Misi, Őry Peti, Szabó Sonka, Iváncsik Misi vagy éppen Kovács Péter, számomra mindenki egyforma volt. Kovács Péterre mindenki hallgatott – gyakran még az edzők is. Azt azért csak elmondanám, hogy én vagyok az egyetlen, veszprémi születésű játékos, aki a megyei bajnokságból indulva eljutott a világbajnoki döntőig.

– Az 1988-as, szöuli olimpián már nem volt ott, így egy ötkarikás 4. helyezéssel kevesebb van a sikerlistáján.

– Oda is kijuthattam volna, de az év tavaszán, egy felkészülési meccsünkön Achillesin-szakadást szenvedtem. Az elutazásra már játékra alkalmas voltam, de az utolsó napokban mégis itthon maradtam.

– Közben Ön már javában külföldön játszott.

Joósz Attila (fotó: jochapress)

– Pontosabban Ausztriában. Joósz Attilával együtt mentünk Kremsbe, ahol négy évet húztam le, majd még egy évre átmentem St. Pöltenbe, ahol Szilágyi Pista volt a vezetőedző. Kremsben azért éreztem magamat jobban, mert az egy kitűnő bortermő vidék, finom boraik voltak…

– Közben „átugrottunk” egy olyan szituációt, amelyik döntően befolyásolta a korábbi klubjával volt kapcsolatát.

– A pontos okokkal tisztában vagyok. 2009-ben az akkori elnökség felkérésére elnökségi tag lettem. 2013-ban elnökváltás volt a klub élén. A végső szakítást végül 2015-ben az okozta, hogy az új és a régi elnökségnek feltett kérdéseim miatt, amire választ azóta sem kaptam, a Flensburg elleni BL-meccsről kilökdöstek az Arénából. Elnézést és magyarázatot nem kaptam, pedig veszprémiként rengeteget tettem játékosként a csapatért és pályafutásom befejezése után támogatóként is segítettem a klubot. Azóta nem voltam az Arénában, csak messziről drukkolok a csapatnak. Annak azért jobban örülnék, ha helyi kötődésű magyar játékosok is pályára léphetnének, de így is szorítok a sikereikért. Nem tagadom, az a fajta csapatépítés, amivel a Ferencváros férfi és női vonalon is próbálkozik, közelebb áll hozzám, mint a veszprémi szisztéma.

(jochapress / Jocha Károly)