Kézilabda: Komoly gondok – Éles Józsefnek van igaza!

Már többet aludtam a magyar férfi kézilabda válogatott elég nagy bukfencére, így senki nem vádolhat hirtelenséggel vagy meggondolatlansággal, ha bírálatra merészelem magamat ragadtatni. Mert sajnos, ezen a produkción nem sok dicsérni való van. Miután hónapokon keresztül megjelentek a pozitív várakozás hangján íródott, beharangozó beszélgetések, azután jött a jókora hidegzuhany.

Fotó: eleskezisuli.hu

Bár korábban többször bíráltam az egykori kiváló veszprémi átlövőt, – Éles Józsefet, – (akkori véleményemet ma is fenntartom például a Kovács László tanár úr „megfenyegetésével” kapcsolatos Éles-ultimátummal szemben), de most – nem kis meglepetésre – olyan nyilatkozatot adott, amelynek mondandójával teljes mértékben egyet kell értenem. Éles szavainak lényege ugyanis az volt, hogy akit zavar a 20 ezer szurkoló „hangoskodása”, az adja le a szerelését.

Az egykori veszprémi bombázó ezt azért jelenthette ki, mert néhány „nyafka” kézilabdázó arról siránkozott, mekkora nyomás alatt kellett játszaniuk a 20 ezer néző miatt és ezt a csapat nem bírta el. Ezt a véleményt valamilyen módon Gulyás István szövetségi kapitány is osztotta, aki szerint egyébként nincs szégyenkezni valónk. Összességében elégedettek lehetünk az elmúlt két és fél évben megtett úttal.?.

Szegény Gulyás Pista! Ha lőtávolságban lennék vele, talán megkérdezném: hányadik helyre kellett volna lecsúsznunk ahhoz, hogy azt már ne próbálja megvédeni? Mondjuk a huszonnégyes mezőnyben a 22. hely talán már ebbe a negatív tartományba tartozna?

Gulyást egyébként őszintén és nagyon sajnálom. Az ő helye és pozíciója egy „nagy kamu”.

Különféle háttéralkukat követően „megkínálták” őt ezzel a kapitányi címmel, amely mögött aligha van komolyabb cselekvési lehetősége. Az egykor világklasszis játékos, Nagy László – akinek semmiféle komoly edzői végzettsége, sem edzői gyakorlata sincs, úgy a szövetség szakmai igazgatója – odatette Gulyást, aki a mérkőzések során egyértelműen láthatóan nem kapitányként viselkedhet. Nyilván maximálisan megszabott körben mozoghat, miközben az időkéréseknél a csapat másodedzője, Chema Rodriguez adja a tanácsokat a játékosoknak. Ez önmagában is nevetséges tény, hiszen ez azt is jelenti, hogy Gulyásnak nem lehet érdemi mondanivalója. A helyzet azt is sugallja, hogy Magyarországon nincs olyan szakember, aki „kiválthatná” a magyar konyhára nem sokat hozott spanyol iskola jelenleg pótolhatatlannak beállított képviselőjét, az edzői pályán ugyancsak kezdő lépéseit megtevő Chemát. Az ő itteni szerepe a magyar kézilabdázás és a magyar edzői gárda egyidejű lebecsülése és megfricskázása.

Megint más kérdés, hogy hány csapatnak ül a kispadján három tagú szakvezetői gárda? Ha Chema beszél, akkor Nagy László mire való? Ha pedig Nagy nem akar nyilatkozni, akkor Gulyás miért sétál ott a vonal mellett, ha az időkéréseknél csak a játékosok mögött hallgathatta az „Agytröszt”, okosságait, ahogy a tévé riportere nevezte Chemát…

Nagy László

Persze nem tudni, mivel „okosította” embereit Chema, de az összkép nem különösebben rózsás volt,

így maradt a csoportban az egy soványka győzelem és a két vereség. És perszer most jöhet az időhúzó magyarázkodás. Hogy mi miért nem volt jó, hogy Bánhidi Bence megsérült és a többiek. Arról kevesebb szó esik, hogy a vitán felül hatalmas lövőerővel rendelkező Máthé Dominik könnyelműségben is komoly szintet képvisel, önmaga érdemein jóval felüli „szidolozásáról, fényezéséről”, ünnepeltetéséről ne is beszéljünk. És az is elhangzott az elmúlt napok során, hogy Bánhidi és Bodó is súlyfelesleggel játszott, ami üres nézőtér vagy éppen 20 ezer néző előtt egyaránt nem szerencsés alapállapot.

Más kérdés, hogy nem a kilók döntöttek – a csapat egyszerűen nem tudott folyamatos játékot produkálni. Ha a hollandoknak elakadt a támadásuk, leggyakrabban tovább vitték az akciót. A mieinknek újra fel kellett állniuk alapállásba, hogy ismét megindíthassák a nem különösebben nagy átütőerejű rohamaikat.

S ha már az erő is szóbajött, ismét tanúsíthatom, hogy e vonatkozásban Sipos Adrián áll a legjobban,

aki ha meglátott egy közeledő hollandot (a portugálok és az izlandiak ellen is ugyanez történt) azonnal és két kézzel nekirontott, leginkább fellökte vagy egyéb módon (karfeszítés, rázuhanás, stb.) „semlegesítette”. Hát ha ez a védekezési stílus a legüdvözítőbb, akkor a magyar válogatottnak már emiatt is komoly gondjai lesznek a következőkben is.

Elgondolkodtató tény az is, hogy a hollandok sokkal alacsonyabb, fizikai mutatókkal egészen biztosan hátrányos helyzetből induló játékosai miként tudtak réseket találni a magyar védőfalban.

A tulipánosok gyors lábú embereivel szemben a mi óriásaink jóval statikusabb alaphelyzete egyértelműen hátránynak bizonyult.

Bár arról senki nem mer vélekedni, de nem lehet kizárni annak esélyét sem, hogy a két ország legjobbjainak előző 20 összecsapása során született 100 százalékos magyar sikersorozat ténye óhatatlanul zavarólag hathatott. Nincs az az ember, akit ilyen előzmények tudatában nem csap meg az elbizakodottság szele. Akár csak tudat alatt is, de ez is egy befolyásoló tényező lehetett.

A portugálok ellen sem könnyen, de megnyert meccset követően megint jöttek az optimista hangok, amelyeket azután a pályán történtek nem igazoltak vissza. A dolog pofonegyszerű: a védekezésünk nem volt szervezett, a kapusok igen gyakran sakk-matt helyzetben voltak kénytelenek fogadni a lövéseket. Ezért volt sokkal gyengébb például Mikler Roland hatékonysága, mint klubjában, Szegeden, ahol legtöbbször csak konkrét csatornákon jöhetnek a lövések, mert a kapu nagyobb részét egyszerűen „letakarják” a helyi védők. A válogatottaknak ez nem sikerült – meg is látszott a kapusok teljesítményén.

Mikler Roland. Fotó: Frank Yvette/Délmagyar.hu

A teljesség igénye nélkül is megállapítható, hogy egy

eléggé instabil magyar válogatott játszott ezen az olyannyira várt Európa-bajnokságon.

Remélhetőleg nem azok a hangok lesznek az erősebbek, hogy az itt történtekkel most már ne foglalkozzunk, inkább nézzünk előre. Amennyiben ugyanis elmarad a valóban érdemi elemzés, a hibák kendőzetlen feltárása, úgy további, „sovány” évek elé nézhet a magyar férfi kézilabdázás.      

(jochapress / Jocha Károly)