Kontra Zsolt nem lenne elégedett a legjobb nyolc közé jutással
A magyar férfi kézilabdázás eddigi egyetlen, világversenyen szerzett érme az 1986-ban, Svájcban megrendezett világbajnoksághoz kötődik. Ott a Mocsai Lajos vezette együttes az ezüstérmet szerezte meg. A nemzeti együttes egészen a döntőig menetelt és az utolsó 60 percben is derekasan helyt állt. A jugoszlávok ugyan 24-22-re nyertek, de ezt az így is kiugrónak számító bravúrt azóta sem sikerült megismételni.
Kontra Zolt ma
A sikercsapatnak Kontra Zsolt is tagja volt, aki érdekes módon – Tatabánya másik, még sikeresebb büszkeségével – Földi Imrével egy városban, Kecskeméten született és ott is kezdte el sportpályafutását.
– Tizenhárom évesen már javában kergettem a labdát a Kecskeméti Dózsa serdülő focicsapatában – emlékezett a legelső időkre a ma 67 éves, egykori kiválóság. – Egy évvel később viszont már az NB II-es Kecskeméti Építők másodvonalbeli csapatában kézilabdáztam. Az első időszak jelentős eseményeként tartom számon azt a tatai edzőtáborozást, amelyre a nyolcadik osztály befejezését követően hívtak meg, hogy ott a „Kiválasztó tábor” nevet viselt akcióban harminc gyerek társaságában részt vehettem. Ott ismerkedtem meg a későbbi évek felnőtt magyar kézilabdázásában jelentős szerepet betöltött, velem leginkább hasonló évjáratú fiatalokkal. Így többek között Kovács Péterrel, Kenyeres Jóskával, Őri Péterrel és Pál Árpáddal is. Innen már csak egy nagyobb levegővételre volt szükségem ahhoz, hogy Fazekas Laci bácsi utánpótlás válogatott keretébe is bekerülhessek.
– A sajnos már jóval korábban eltávozott Fazekas László tanár úrról eddig még mindenki csak szépet és jót mondott.
– Amit vele kapcsolatosan a legelején meg kell említeni, az a hivatásához való hűség és elkötelezettség. Ő azon kevesek egyike volt, akinek esze ágába sem jutott elhagyni a testnevelő tanári pályát! Bármilyen feladatot is kínált neki a kézilabda szövetség, ő mindig szívesen elvállalta és meg is oldotta, de a tanári pálya feladásáról hallani sem akart! Bár sokat követelt, de ezeket a feladatokat soha nem agresszíven akarta ránk tolni, mert rettentően szerette a gyerekeket, és volt olyan pedagógiai érzéke, hogy emberközpontú voltát sikerült mindenkivel elfogadtatnia!
– A Kecskeméten letett érettségi vizsgát követően jött az első, komolyabb változás az életében.
– Miután nem sikerült a felvételim a Testnevelési Főiskolára, ekkor Bartalos Béla azonnal ott termett és hívott: igazoljak Székesfehérvárra a Honvéd Szondi SE együttesébe! Ez meg is történt, 1974 őszén bevonultam, az akkor Kiss Szilárd által vezetett csapatban jól is éreztem magamat, mert Szilárd akkor fiatal, ambiciózus edző volt és emberként állt hozzánk.
– Az NB I-ben is hamar akklimatizálódott.
– Olyannyira jól mentek a dolgaim, hogy 1975 áprilisában a fiatalítás nagy híve, Faludi Mihály szövetségi kapitány be is hívott a válogatott keretbe. Faludi nagy iramot diktált és ennek az lett a következménye, hogy az idősebbek is sokkal többet edzettek, mint korábban. Így alakulhatott ki egy olyan csapat, amely a magasabb és fizikailag erősebb válogatottak ellen is bírta 60 percig az iramot.
– Közben leszerelt és a Tatabánya hívását fogadta el.
– 1976-tól éppen egy évtizeden keresztül voltam a Bányász fix-játékosa. Ez idő alatt három bajnoki címet szereztünk: 1978 és 1979 után egy nem várt arannyal zártuk ezt a sikersorozatot 1984-ben. Nagy élmény volt együtt játszani Simó Lajossal, akihez hasonlóan csak nagyon kevesen látták, mi is történik valójában a pályán. Egy másik társamat, a sajnos a közelmúltban szintén eltávozott Kaló Sándort is meg kell említenem, aki átlövőként alkotott maradandót. Klubedzőim közül mindenképpen Albrecht Miklóst kell külön is megemlítenem, de Kuzma Ferencet is szóbahozom, aki a klub alkalmazottjaként, szükséghelyzetben vette át egy évre a csapatot és akkor nyertük meg a harmadik bajnokságunkat.
– A válogatottnál hullámzó eredményességet élhetett meg.
– Igen, többször is sokkal jobb eredmények helyett szerényebbekbe kellett beletörődnünk. Így 1978-ban és 1982-ben is a legjobb négy közé kellett volna jutnunk a világbajnokságokon, s helyette mindkétszer be kellett érnünk a 9. hellyel. Persze volt pozitívum is, így az 1980-as, moszkvai olimpia 4. helye is ennek számít. A legnagyobb csalódást az 1984-es olimpiai szereplés lehetőségének elmaradása okozta, mert addigra beérett a csapat, amely azután – kicsit dacból is játszva – 1986-ban legalább némiképp vigasztalódott a világbajnoki második hellyel.
– Az Ön számára egyébként nagy fordulatot hozott az 1986-os esztendő.
– Az akkor fellendülőben lévő osztrák férfi kézilabda bajnokság egyik stabil klubjához, Linzbe szerződtem, ahol négy esztendőn keresztül jól játszottam, egyben a családommal is igen jól is éreztük magunkat ott.
– 1990-ben lejárt a szerződése Ausztriában.
– Én pedig visszatérve, jelentkeztem a Tatabányai Bányásznál. Ám hiába rendelkeztem edzői és sportszervezői minősítésekkel is, az akkori években már haldoklott a városban sportág, így más megélhetést kellett keresnem. 1992-től 2007-ig Ferling Béla barátommal ketten vittük a helyi Sporthotel dolgait. Közben a 2000-ben hazatért Marosi László vezetésével 2001-től komoly kísérlet indult a szakosztály talpra állításáért, ami néhány év alatt alapvetően sikerült is. Hosszú ideig stabil volt a helyzetünk, az eredményesség is megvolt, ebből a pozícióból csak az utolsó másfél évben billentünk ki. A komoly anyagi gondok alapvetően mindenkit megviseltek, ezért is adta fel a korábban közmegelégedésre dolgozott edzőnk, Matics Vladan a folytatást. Utódja, Dragan Djukics egyelőre jól oltja a tüzet, miközben a helyzetünk is lassan, de folyamatosan javul.
– Ezekben a napokban mindinkább az érdeklődés középpontjába kerül a budapesti MVM Dome-ban, valamint Debrecenben és Szegeden, illetve Pozsonyban és Kassán elkezdődő férfi kézilabda Európa-bajnokság küzdelemsorozata. Ön mire számít a magyar válogatottól?
– Nem egyszerű hivatali optimizmussal várom az eseményeket – válaszolt az egykor kiváló, a világválogatottba is többször behívott balszélső. – Válogatottunk nagyon jó erőkből áll, a játékosok fejben is érettek, jól együtt gondolkodnak. Egészen biztos vagyok benne, tudatában vannak ennek a kivételes lehetőségnek, hogy hazai pályán, sok ezer hazai szurkoló előtt küzdhetnek. Ennek megfelelően nem is érem be a szokásos szlogennel, amely szerint „célunk a legjobb nyolc közé kerülés”. Én ugyanis kiugróan jó szereplést várok fiainktól, tehát többet, mint a nyolc közé jutást.
– Csoportellenfeleinkről miként gondolkodik? És a legjobb négyet megtippelné?
– Hollandia és Portugália is sötét lónak számít, de ezzel együtt is nyerést várok ellenük is, miként Izland is legyőzhető. A végkifejletről azért nem tudok bármit is mondani, mert a sok sérülés, illetve COVID-miatti távolmaradások következtében csak akkor válik minden egyértelművé, amikor a csapatok lejátszák az első mérkőzéseiket. Utána már sokkal többet láthatunk, s akár jósolhatunk is.
(jochapress / Jocha Károly)
