Úgy lett válogatott kapus, hogy végig mérnökként dolgozott

Szabó vezetéknévvel nem könnyű kitűnni. Főleg akkor, ha egy adott területen – ez esetben kézilabdázásban – több, komolyabb sikert is elért Szabó Lászlót ismerünk. A világbajnoki ezüstérmes, már elment Szabó „Sonka” László mellett a másikat, az olimpiát is megjárt kapus Szabó Lászlót, a későbbi sikeres mérnököt és edzőt a wikipédia például meg sem említi.

Szabó László (fotó: jochapress)

Persze a kapus Szabó László is komoly válogatottbeli sikereket tudhat maga mögött. Hivatalosan „csak” 43-szoros válogatott, a szövetségtől viszont megkapta az 50. szerepléssel járó emlékplakettet. Szabó Lászlóval jelenlegi lakhelyén, Vértesszőlősön beszélgettünk.

– Az első kérdés: hogyan került Tatabányára?

– Amikor 1968-ben végeztem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, válogatottbeli társaim, Simó Lajos és Kaló Sándor hívásának engedve jöttem a bányászvárosba, ahol komoly csapatépítésbe fogtak. Megbeszéltem a feleségemmel és elköszöntem a Ferencvárostól.  Vértesszőlősön építkezünk, mindmáig itt van az otthonunk. A gyerekek kirepülése után szeretnénk helyben egy kisebbre cserélni a házunkat, de ez sem könnyű feladat.

Simó Lajos (fotó: jochapress)

– Az is érdekes, miként is lett Szabó László éppen kézilabdázó és azon belül kapus?

–  Tősgyökeres ferencvárosiként 1957-ben, tizenkét éves koromban természetesen a Fradiban jelentkeztem kézilabdázni. Első edzőmnek, Tóth Jenőnek igen komoly része volt abban, hogy megszerettem a sportágat. Soha nem kézilabdázott, mégis tudta, mit kell tenni a gyerekek megnyeréséért. A III. kerületi TTVE-ből rövid labdarúgó kitérő után hamar visszatértem, ahol előbb beálló, majd kapus lettem.

– Tizenhét évesen már a felnőttekkel gyakorolhatott.

– Rengeteg példaképem volt: Som Ferenc, Skoumál Gábor, Incze László, a két kapus, Kele Miklós és Kende György, Perner Ferenc, Somhegyi Iván, Baják Ferenc, Nád János és mások. A Fradiban egyébként 1957-től 1968-ig játszottam.

Som Ferenc (fotó: jochapress)

– A válogatottságot hol élte meg először?

– Juniorként a Ferencvárosban, felnőttként 1968 nyarán, amikor egyszerre több fiatalt hívott be Albrecht Miklós felnőtt kapitány. Harka Laci, Szabó Patyi, Vass Sanyi, Cséka Lajos, a másik kapus, Horváth József, a csepeli Havalda-fivérek – sajnos már csak Harka, Szabó, Vass és én élek.

– Tatabányán bejött a számítása?

– Kilógtam a sorból, a friss diplomámmal azonnal munkába is álltam a Szénbányák Vállalatnál, a tervező irodában, mert a diplomámat nem akartam veszni hagyni. Az előző években Drobnics Vili, Faragó Jancsi, majd a tatai Kiss Ferenc voltak az edzők. Utánuk jött Albrecht Miklós, aki 1973 elejétől lett a Tatabánya klubedzője.

– Érdekelne a véleménye Albrecht Miklósról?

Albrecht Miklós

– Vitathatatlan, hogy jó edző volt, szakmailag profinak nevezhetném. Nagyon érdekes ember volt, a klubnál és a válogatottnál is más és más arcát mutatta. Tatabányán 1973-ra egyébként tényleg jó csapat jött  össze, 1974-ben meg is nyertük az első bajnokságunkat. 1978-ban és 1979-ben újabb két bajnoki aranyérem következett, majd 1984-ben negyedszer is a Tatabánya lett az első az NB I-ben. Az utolsó győzelmünkhöz egy érdekesség is hozzá tartozik: Kuzma Ferenc ugyanis csak arra az egy évre vállalta el az edzőséget, így bajnokcsapat mesterként vonulhatott vissza.

– Kiknek köszönheti, hogy 1968-tól egészen 1980-ig élvonalbeli kapus lehetett?

– Nagy betűkkel említeném Lengyel Gábor nevét, aki már a Ferencvárosnál is sokat foglalkozott velem. majd a Vörös Meteor nőkhöz is sokat jártam hozzá kapusedzésekre. A válogatottnál Hurth Gyula volt a kapusedző, ahol Bartalos Bélával és Horváth Józsival és velem uraltuk a kapusposztot. Egy lengyelországi válogatott tornán védtem életemben talán a legjobban, ott meg is választottak a torna legjobb kapusának. Az 1970-ben, Franciaországban volt világbajnokságra és az 1972-es, müncheni olimpiára emlékezem különösen szívesen, bár mindkét alkalommal csalódást okozott a 8. helyünk.

– Az aktív játékos pályafutásának befejezése milyen változásokat hozott az életében?

– Tovább dolgoztam a Szénbányáknál, közben a női ificsapatot is edzettem, majd 1983-ban egy sportbaráti kapcsolat révén sikerült munkahelyet kapnom Svájcban. Egy repülőgépgyárban konstruktőrként alkalmaztak, mellette folyamatosan voltak csapataim, amelyekkel szívesen foglalkoztam. Három év múlva. 1987-ben hazajöttünk, az itthon töltött időben is mérnökként dolgoztam, mellette két évig a felnőtt férfiaknak is én voltam a vezetőedzője. 1990-ben visszamentünk Svájcba, ahol először ismét három évre terveztünk, de a gyerekek iskolaváltásai döntő módon szóltak bele a visszatérési terveinkbe. Így végül csak 2010-ben jöttünk ismét haza, a gyerekeink viszont Svájc német nyelvterületén maradtak. Én az ott töltött húsz év során három helyen edzősködtem: Altdorfban, Mutethalban és Stansban. Utóbbi helyen a csapat az elsőosztályban felkerült a legjobb nyolc közé.

– 2010-ben nyugdíjas lett, alapvetően más lett az élete?

– Mindig is úgy mentünk ki, hogy hazajövünk, a gyerekek viszont már oda kötődnek. Egyébként 2011-ben és 2012-ben még visszahívtak három-három hónapra dolgozni, amolyan levezetésként.

– Mennyire figyeli egykori sportágának eseményeit?

– Sokkal kevésbé, mint mielőtt hosszú időre kimentünk Svájcba. Húsz év alapvetően kiesett és ma már nincsenek olyan élő kötődéseim, mint annak előtte voltak. Megnézem ugyan a mai legjobbakat meg a BL -meccseket is, de azért az egész valahogyan más. Leginkább itt, Tatabányán vagyok otthonos, a meccseken mindig találkozom sok, régi ismerőssel, barátokkal, akikkel jókat beszélgetünk.

(jochapress / Jocha Károly)