Kisteleki István, aki már minden volt a magyar labdarúgásban

Ha egy vetélkedőn arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy ki az a magyar futballban, aki volt játékos, vezetőedző, klubvezető, ligaelnök és az MLSZ elnöke is, a válasz nem nehéz, Kisteleki Istvánról van szó. Futballistaként csak epizodista lehetett az élvonalban, edzőként viszont négy patinás klubban is alkothatott, közben üzletemberként is felépítette magát, és megválasztották itthon a sportág első emberének is. Jelenleg 71 évesen a BVSC szakosztály-igazgatója, nem tud és nem is akar elszakadni a futballtól, amely mindig is a legfontosabb volt a számára.

Kisteleki István (fotó: Havran Zoltán)

– Csúnyán cserben hagyott az emlékezetem. Meg mertem volna esküdni, hogy a nyolcvanas évek elején a Vasas Izzóban láttam játszani az Üllői úton, de utánanéztem, és ez nem lehet.
– Tényleg nem. A Vasasban, Tatabányán és Kaposváron játszottam az első osztályban, és szerintem a Rákócziban játszhattam a Fradi ellen idegenben.

– Az biztos, hogy akkor találkoztam először a nevével, és azért jegyeztem meg, mert kiválóan futballozott. Amúgy milyen játékos volt?
– Azt szoktam erre mondani, hogy nagyon nagyon jó NB II-es futballista voltam, de az élvonalban nem alkottam maradandót. Egy osztállyal lejjebb, Budafokon, az Izzóban vagy a Ganz-MÁVAG-ban viszont tényleg a legjobbak közé tartoztam.

– Gondolom, ennél merészebb álmokkal kezdett el játszani.
– Nem is igazi futballista az, akinek nincsenek merész álmai. Amikor Illovszky Rudolf lett a Vasas edzője, és azt mondta, menjek kölcsönben Budafokra erősödni, tudtam, neki nagyon jó szeme van, és ha ő így gondolja, akkor oda nem lesz visszautam. Előtte Baróti Lajosnál játszottam néhány meccsen, és egyszer megkérdeztem, mit gondol rólam, ő pedig azt felelte, hogy ha nem leszek nagy futballista, akkor tanuljak. Bölcs tanács volt, nappali tagozatos egyetemista lettem, szerencsére máig, hetvenen túl sem okoz gondot a tanulás.

Az első millió története

– Miért éppen a Vasasban kezdett gyerekként? Családi hagyomány?
– Nem. Csillaghegyen a strandon állandóan fociztunk, és egy megfigyelő kiszúrta a bátyámat. Elhívta a Vasas toborzójára, mi pedig máig nagyon szeretjük egymást, és mondta, menjek vele. Úgy tízéves lehettem, elmentem és kiválasztottak.

– Nagyon fiatalon, harminckét évesen lett vezetőedző, miután már elvégezte a TF-et. Nagy bátorság volt azonnal a felnőttek, lényegében a társai között kezdeni?
– Szerintem nem. A Ganz-MÁVAG-gal kiestünk a másodosztályból, és a vezetők engem kértek meg, hogy vigyem oda vissza a csapatot. Ez sikerült is, már az első évben bajnokok lettünk. Azt hiszem, ennek is köszönhettem, hogy amikor Illovszky Rudolf nyolcvanhatban visszavonult – azóta tudjuk, csak átmenetileg –, hívott a Vasas. Az az igazság, hogy ezzel az ugrással még várhattam volna, bőven volt még mit tanulnom. Ezt persze lehetetlen szabályozni, akkor kell NB I-es edzőnek lenni, amikor hívják az embert, és természetesen igent mondtam. Két évet voltam ott, nem túl nagy sikerekkel, de valahol el kell kezdeni…

– Mi akkoriban ismertük meg egymást, és nem volt titok, hogy akkor már üzletemberként igen sikeres volt. Tudom, nem illik, de rákérdezhetek az első millióra?
– Nincs ebben semmi illetlenség. Akinek akkoriban volt butikja, az sok pénzt tudott keresni. Nekem volt, egy barátom jó kapcsolatokkal rendelkezett az óbudai tanácsnál, és az ő segítségével tudtam nyitni egy sportboltot a Flórián téren. Amikor elindult, remek háttérnek számított a futball, mert így könnyebb volt kapcsolatot kialakítani a nagy sportszermárkákkal, és kedvező feltételekkel tudtam vásárolni.

Emellett többször tudtunk Nyugatra utazni, mint az átlagemberek, és az árut a törvényes határokat nem túllépve, de azokat feszegetve is be tudtam szerezni. Hegedűs Csabának, Jónyer Istvánnak, Esterházy Marciéknak, Wiesner Tamásnak is volt butikja, és összetartottunk, segítettük egymást.

Emellett a világmárkák zöme Magyarországon gyártotta a termékeit, ezekből mi is kaptunk, és pillanatok alatt el is adtuk őket.

– Az üzlet egyre terebélyesedett, közben pedig a BVSC edzőjeként a feljutásért harcolt, mindkettő egész embert kívánt. Hány órából állt akkor egy nap?
– Ha visszagondolok, hogy akkoriban mennyit dolgoztam, akkor mindez teljesen lehetetlennek tűnik. Nem is tudom, hogyan csináltuk. Vagy nagyon jó segítőim voltak mindkét helyen, vagy pedig nem volt túl bonyolult az üzletmenet. Ugyanakkor mindig a futball volt az első, közben pedig az üzlet biztosított olyan anyagi hátteret, hogy a labdarúgásban nem kellett izgulnom a megélhetésemért. Amikor például hét hónapra kimentem a kölni edzőképzőbe tanulni, a feleségem és a bátyám vitte az üzletet.

– Akkor már javában a BVSC vezetőedzőjeként dolgozott. Miért áldozott pénzt és energiát a világ akkori legrangosabb edzőképzőjére?
– Mert folyamatosan azt hallottam, hogy bezzeg a nyugati profik!… Gondoltam, megnézem, mivel tudnak ők többet, mit rejt ez a bezzeg, mit tud az a profi világ. Elmentem Deák Gábor államtitkárhoz, hogy szeretnék kimenni Kölnbe, mire ő azt felelte, nekik nincsen erre pénzük, de ha én állom a költségeket, akkor ők segítenek bejutni az edzőképzőbe. Így is lett. A BVSC akkor nem állt feljutásra, márciustól október elejéig tartott a kurzus, és itthon a remek stábom vitte a csapatot. Átlagosan kéthetente hazajöttem, és megnéztem a soros meccset.

– És akkor beleszólt a segítői munkájába?
– Én mindig beleszólok, nem tudok nem beleszólni. Akkor is így volt, és így van most is, a mai BVSC-nél. Az nem én lennék.

Hasznos sportolókat alkalmazni

– És mit kapott a kölni profizmustól? A nyelven kívül mi az, amit itthon nem tudott volna megtanulni, de ott megtanult?
– Tényleg egészen más világ volt. Halál idegesítő pali lettem, mert megtanultam például a precíz tervezés igényét. Itthon minden esetlegesen történt, ott viszont a Bundesligában minden profin és átgondoltan tervezett volt. Szerencsére erre a BVSC-nél mindenki vevő volt. Mondok egy példát.

Mi játszottunk a legszebb szerelésben, nekünk volt a legjobb buszunk. Előtte szedett-vedett dresszekben játszottunk, és olyan busszal mentünk egyszer Szerbiába, hogy a határra érve már elszállt az egyes és a kettes sebességi fokozat. Igényesebbé váltunk, a körülményeket profibbá tettük, és ez hatott a játékosokra, ők is igényesebben tették a dolgukat.

A bajnokság végén fel is jutottunk az élvonalba. A másik pedig annak a tudománya, hogy miként lehet úgy maximálisan terhelni és edzeni a játékosokat, hogy ne sérüljenek meg. Ez nagyon fontos a futballban, és itthon akkor erről semmit sem tudtunk, ezt Kölnben tanultam meg.

– A feljutás után egy évvel miért hagyta el a klubot?
– Nincs semmi drámai történet. Nehéz idényünk volt, tizedikek lettünk, és azt mondtam a vezetőknek, hogy ha nem tudunk jelentősen javítani a lehetőségeken, akkor ezt a szintet sem tudjuk hosszú távon megtartani. Ők azt felelték, hogy ez van, nincs több, és már nem láttam benne kihívást.

A teljes interjú a „magyarnemzet.hu/sport” tárhelyen olvasható.