Kovács László: erő, állóképesség, gyorsaság!

Shares

Kovács László szemüveggel, 440

A magyar kézilabdázás egyik legmarkánsabb egyénisége vitán felül Kovács László. Korát meghazudtoló ügybuzgalommal végzi a dolgát, amelynek középpontjában immár lassan fél évszázada a sportág jobbá, eredményesebbé tétele áll. Az egykori világválogatott kézilabdázóval, európai mesteredzővel abból az alkalomból beszélgettünk a Balaton északi oldalán fekvő Paloznakon, hogy a legutóbbi időben két, igen rangos kitüntetésben is részesült. Előbb a Bay Béla díjat vehette át, majd a Klebelsberg Kuno díjjat is neki ítélték. 

– Akik ismernek engem, ha mást nem is tudnak rólam, azt biztosan, hogy életem a kézilabdázás. Ha ezek után bárkinek azt mondom, a véletlenek is közrejátszottak abban, hogy itt kötöttem ki, sokan minimum elcsodálkoznak, vagy éppen hitetlenkednek.

– Kérem, vezessen be ezekbe a legelső időkbe, amikor még más sportágnak is jutott hely az életében.

– Szüleim elsődlegesen Miskolcon éltek, de az én születésem idején – 1939-ben – kedvezőbb lakhatási lehetőség adódott a közeli Hejőcsabán, így én ott, a cementgyár közeli egyik utcában láttam meg a napvilágot. Elég sokat hányódtunk a háborús években. Költöztünk Sajókápolnára, majd vissza, Hejőcsabára. Édesapám a Diósgyőri Vas- és Gépgyárban dolgozott. Viszontagságos gyerekkorom volt, a háborús években szinte az egész napot az utcán töltöttük. Számos gyerek komoly baleseteket szenvedett a maradék lőszerekkel játszva. Már annak is örülhettem, hogy ezen baleseteknek a közelébe sem kerültem, így boldogan éltem ezeket az éveket a Szinva partján, ahol természetesen reggeltől estig fociztunk.

– Ennek a játszadozásnak volt magasabb szinten is folytatása?

– Így történt. Számos, jó focista került ki közülünk, a legtöbbre a magas, szőke fiú, Solymosi Ernő vitte, akit hamar elvitt az Újpesti Dózsa. „Pixivel” egyébként még ifistaként is együtt játszottam a Diósgyőr csapatában. Legjobb tudomásom szerint még él  Lajkó Antal, aki javasolta: menjek kézilabdázni. Mivel a labdarúgástól egy elhúzódó térdsérülés miatt mindenképpen el kellett köszönnöm, így váltottam. Előbb kapus voltam, majd később kerültem a beálló posztjára, elsősorban azért, mert jól tudtam vetődni. Lajkó Antal – akinek örökké hálás vagyok az „átirányításért” – egyébként a zenei ízlésemet is megalapozta, mivel rengeteg népszerű opera dallamot ismert és a zuhany alatt is állandóan énekelt.

 – Emlékszik arra, mikor történt ez a sportágváltás?

– 1957-ben döntöttem egyértelműen a kézilabdázás mellett. Szerencsére Diósgyőrnek akkor volt NB I-es csapata.  Egyébként én már hónapokkal korábban is védtem a Diósgyőri Kohásznál, a téli terembajnokságban, de a labdarúgó pályafutásomat végképp ellehetetlenítő sérülés csak ezután következett be. Két évig játszottam a felnőttek között, amikor elfogadtam a Budapesti Honvéd invitálását, így kerültem a fővárosba. Ekkor már érettségi után voltam és megszereztem a villanyszerelő szakmunkás bizonyítványt is. Annak rendje, s módja szerint bevonultam sorkatonai szolgálatra – hetente három alkalommal kaptam eltávozási lehetőséget az edzésekre. A vasárnapi meccseket leginkább kora délelőtt rendezték, így gyakran hétkor ki kellett mennem, és kilenckor étlen-szomjan léptem pályára.

 – Milyen csapata volt akkor a Honvédnak?

– Jó játékosok jöttek ott össze, előbb Kolos (Klein) Feri bácsi, majd Dékán Rezső, Varga Jenő majd ismét Dékán Rezső kezei alatt. Hozzánk került a kiváló kapus, Széplaki „Szepi”, a jobbszélső Fenyő András, Vitkai László, Vigh Ferenc, Adorján János, Brandsteiner Gyula és jómagam. Az első háromban biztosan benne voltunk, majd 1966-ban már BEK-döntőt játszhattunk a félelmetesen erős játékosokból állt NDK-beli Lipcse ellen, Párizsban, ahol két góllal maradtunk alul. Náluk olyan világsztárok léptek pályára, mint Tiedemann, Gantschow és társaik. Reálisan vesztettünk.

 – Köztudottan számos sérülés nehezítette a pályafutását.

– Többször operáltak, a boka, térd és könyöksérülés mellett még nyelvcsonttörésem is volt. Ezek ellenére is elég sokáig kitartottam az élvonalban, ráadásul a sérülések miatti kényszerszüneteket leszámítva, 1959-től 1972-ig a válogatottban is rendre szerepelhettem. Akkoriban leggyakrabban az NDK-val, Csehszlovákiával, Romániával, a Szovjetunióval és Jugoszláviával játszottunk. A jugók kivételével a többiektől rendre kikaptunk, elsősorban a fizikai állapotbeli különbségek miatt.

Koltai Jenő, 440

Koltai Jenő, aki olimpiai bajnok atlétákat is nevelt

– A magyar játékosok ennyivel gyengébbnek születtek volna?

– Á, dehogy! Alapvető felfogásbeli különbség volt a magyar és a más nemzetbeli élvonalban dolgozó edzők között. A mieink akkoriban kivétel nélkül a kosárlabdából érkeztek, s közöttük a leghangosabb a Szabó „Dzsoni” bácsi volt. Ő mindenkit lehurrogott azzal, hogy nem kell ide erő, csak ész legyen. Én viszont nagyon jó kapcsolatban voltam az atlétákkal és edzőikkel egyaránt. Koltai Jenő professzor úr Szécsényi József, Kovács Etele és a többiek igen hasznos anyagokat adtak. Jómagam már akkor eljártam erősíteni és elhatározott szándékom volt, amennyiben elkezdek edzősködni, sok mindent másként fogok csinálni.

Szécsényi József, 440

Szécsényi József diszkoszvető biomechanikai témában lett kandidátus

– Nem csak elhatározta, meg is valósította.

– Addig sanyargattam Albrecht Miklós kapitányt, amíg végül 40 kilóval engedélyezte a guggolást. Én „feketén” már akkoriban jóval 100 kiló fölött guggoltam, miközben az élvonalbeli német atléták 250-300 kilót is felraktak a rúdra. Egész edzői pályafutásom során rengeteget csatáztam az erőfejlesztés elfogadtatásáért. Sajnos, ennek fontosságát mindmáig nem sikerült mindenkinél beépíttetni a felkészítésbe.

– Mikor kapott lehetőséget elképzelései megvalósítására?

– 1965-ben végeztem a TF-en, ahol 1970-ben tanársegédként megkaptam az akkor NB II-es női együttest. Először arról volt szó, hogy megkapom az NB I/B-ben szereplő, jó erőkből álló férfi csapatot, de őket elvitte előlem Kellermayer Sándor, akitől így megörököltem az NB II-es nőket. Nekiálltam az adott, meglehetősen szedett-vedett társasággal keményen dolgozni. Az első évben feljebb léptünk, a másodikban pedig az NB I is „állt” nekünk, de irigyeink adminisztratív trükkel elvettek négy pontunkat. Így az élvonalban csak három év elteltével mutatkozhattunk be. Onnan kezdve minden évben a mezőny első felében végeztünk, a legjobb a 4. hely volt, amit kiharcoltunk a riválisokhoz képest jóval alacsonyabb és vékonyabb játékosainkkal. Szemenyei Márta, Bata Erzsébet, Kövér Olga, Bedőcs Kati, Lantos Tünde, Ádám Anikó és a többiek, valamennyien igen jó játékosok voltak. Később felvételt nyert Csornáról Nagy Marianna is, aki komoly erősítést jelentett.

Gódorné Nagy Marianna, 440

Nagy Marianna Csornáról került a TF-re

– 1978-ig foglalkozott a TF női csapatával… 

– Rendkívül fontos időszaka volt ez a pályafutásomnak! Már akkor hangoztattam, hogy nincs külön női és férfi kézilabda, csak kézilabda van. A nők minél inkább hasonlítanak játékban a férfiakhoz, annál eredményesebbek lesznek – állítottam. Ám az utolsó időben már úgy éreztem, váltanom kellene, új impulzusokra lenne szükségem. Szerencsémre a Honvéd – konkrétan Greminger János, akit igen nagyra tartottam – többszörösen megkeresett azzal, hogy vegyem át Dékán Rezsőtől a csapatot. Az átvételt követően megszüntettem a délelőtti taktikai edzéseket, s helyettük vagy erőfejlesztést, vagy futómunkát iktattam be. Bajnokcsapatot vettem át, de sokan leszereltek, ezért is lettünk az első évben negyedikek, hogy azután ismét sorozatban nyerjük a bajnokságokat.

(jochapress /  folytatása következik)