Kovács Mihály: három, nemzetközi szintű kézilabdázónk van

Az 1980-as, moszkvai olimpián 4. helyezett magyar férfi kézilabda válogatottól a két évvel későbbi, 1982-es világbajnokságon mindenki magas helyezésre számított. Faludi Mihály szövetségi kapitány választottaival kapcsolatban ez a remény nem egyfajta túlvállalásból táplálkozott; a csapat valóban jó erőkből áll. A játékosok között ott volt az egyre jobb formát felmutatott Kovács Mihály, vagy ahogyan legtöbben ismerik, a „Misike” is. 

Kovács Mihály sportköri irodájában

Faludi kapitány nem véletlenül válogatta be Misikét, hiszen tudta: erre a nagy szívvel és hatalmas küzdőképességgel megáldott fiatalemberre bizton számíthat, bárhogyan is áll a mérkőzés. Misike lábmunkája egyedülállónak számított a magyar válogatottban. Egy pillanatnyi szünetet sem hagyott az ellenfeleknek, erre tüzelte őt Faludi is folyamatosan. A kapitány félguggoló állásból ordította torka szakadtából, hogy „Misike, űzzed, hajtsad!” Misike pedig tette a dolgát, leginkább a kilences vonalon helyezkedve, jobbra-balra mozogva igyekezett megszűrni az ellenfelek próbálkozásait, igen sokszor sikerrel.

Természetesen Misike felett sem múltak el nyomtalanul az évek. Ő ugyanis 1957-ban született, tehát ebben az esztendőben 63 éves. Híres munkabírása, mindig a megoldást kereső hozzáállása mindmáig nem hagyták cserben. Ma a még létező MALÉV SC ügyvezető igazgatója és mindenese is egy személyben. Először a jelenlegi helyzetéről beszélgettünk.

– Éppen egy évtizede, hogy visszatértem; 2010-től részmunkaidőben a MALÉV SC Sportiskolája férfi kézilabda szakosztálya utánpótlás csapatainak munkáját szerveztem. Az akkori elnök, Iváncsik Géza 2012-ben nyugdíjba ment, s mivel engem sok éve ismert, ő javasolta, hogy én vegyem át a korábbi feladatkörét. Bár előzőleg nem erre a feladatra készültem, de elődöm ajánlására végül én lettem a máig is öt szakosztályt (asztalitenisz, íjászat, kézilabda, kosárlabda, röplabda) működtető sportkör ügyvezető elnöke. Nagyságrendileg 250 igazolt versenyzőnk van. Jómagam e megbízatás mellett idén a PLER U12-és és U13-as korosztályos csapataival is én foglalkozom. Korábbi tanítványaim közül megemlíteném a jelenleg a Balatonfüred együttesében szereplő, már a válogatottban is sikeresen bemutatkozott Máté Dominikot, aki annak idején tagja volt az U14-esek mezőnyében országos bajnokságot nyert együttesemnek.

– Milyen perspektívái lehetnek egy igen jó karban lévő, de mégis csak „hatvanas” fiatalembernek?

– Legutoljára 2018-ban volt a sportkörben tisztújítás, ekkor négy évre szóló megbízatást kaptam. Ma még nem tudom, hogy – amennyiben megérem – 2022-ben vállalnék-e még egy ciklust? Azt viszont nagy valószínűséggel kijelenthetem, hogy ez lesz az utolsó, állandó munkahelyem.

– Miután a legutóbbi évek leltárjával nagy vonalaiban végeztünk, lépjünk hátrébb néhány évtizeddel. Mennyivel is kell visszapörgetnünk az idő kerekét ahhoz, hogy a sporttal való kapcsolata kezdetéről szó eshessen?

– Elég messzire, mondjuk a hatvanas évekig. Mivel édesapám az NB II-es TAURUS-ban labdarúgóként kergette a labdát, így ez a sportág mindenképpen érdekelt. Az Újvidék téri általános iskolában tizenhárom éves koromig testnevelő tanárnőnk, Csillag Marika néni ízlése szerint sportolgattam. Az akkor éppen divatos atlétikai ötpróbában (100 és 400 méteres síkfutás, magasugrás, távolugrás, súlylökés) versenyezgettem, de egyik számban sem voltak kiugró eredményeim. Hetedikesként jött a változás, egy érdekes eseményen keresztül. A hetedikes fiúk ugyanis a nyolcadikos lányok ellen játszottak kézilabda mérkőzést. A nézők között ott volt Hudi István kézilabdás szakember is, aki engem is hívott a VIII. kerületi Sportiskolába, a JOSI-ba. Volt kedvem hozzá, így mentem.

Fazekas László

– Ahogy szokott lenni, innen is kiemelték…

– Az Asztalos János Ifjúsági Parkban játszottunk az Elektromos ellen, ahol a „Tromos” egyik kapusa, László Gazsi „kifigyelt” és hívott az angyalföldi bordó-sárgákhoz. Nem adtak ki, ezért egy évig fociedzésekre is jártam, nyolc meccsen 21 gólt szereztem. 1973-ban, tehát 16 évesen már kézilabdában előbb serdülő válogatott lettem Szabó László irányítása alatt, majd egy évvel később a szép emlékű Fazekas Laci bácsi már az ifjúsági és röviddel utóbb a junior válogatottba is behívott.

– Ez egy igen sikeres időszaka volt az életének.

– Tényleg van mire emlékeznem, hiszen már 1976-ban, tizenkilenc évesen, a ma csehországi Martyn városában a felnőtt válogatottban is bemutatkozhattam, hogy azután egy évvel később tagja lehessek a junior világbajnokságon 2. helyezett magyar együttesnek.

– 1976 és 1990 között saját számításai szerint 183 alkalommal szerepelt a magyar nemzeti együttesben. Milyen benyomásokat, élményeket őriz erről a majdnem másfél évtizedről?

– Sok mindenről szót lehet ejteni, nem vitás. Ha például a játékosokat veszem sorba, legelőször klubtársaimat hoznám fel. Amíg Vass Sanyi amolyan tyúkanyó szerepet töltött be, folyamatosan tanítgatott, addig a bátyja, Karcsi sokkal kevésbé volt barátságos, inkább egy magának való valakinek mondanám. Azután ott volt Fodor János a Fradiból, a „Foci”, akivel a válogatott edzőtáborok alkalmával sok éven keresztül mindig egy szobában laktam. Ő egy hatalmas küzdőnek számított, legendás volt a győzniakarása.

Szilágyi István és Kovács Péter. Fotó: JochaPress

– A küzdőképességről bizonyára mások is eszébe jutnak?

– De még mennyire! Itt van például a Kovács Péter, akit a munka megszállottjaként tarthattunk számon, azután a Szilágyi „Szacsa”, aki szinte összenőtt Péterrel. Szabadics Zoli óriási tehetség volt, nagy kár érte, hogy teljesen átadta magát a romboló szenvedélyének. A legjobban pedig mindmáig azon csodálkozom, hogy abban az időben milyen sok, valóban kiváló irányítója volt a magyar kézilabdázásnak. Komolyan mondom, néha nem is értem, miként kerülhettem bele ebbe az előkelő társaságba, amelynek tagjaként részese lehettem az 1986-os vb-ezüstérmes gárdának is.

– A válogatottságtól az 1990-es, csehszlovákiai világbajnokságon búcsúzott, miközben az egyesületi éveiről még nem is esett szó.  

– Sok szép emlék köt az Elektromos csapatához, amelynek sajnos nem lehettem tagja, amikor a fiúk 1969, 1970 és 1971 után negyedszer is megnyerték a bajnokságot. Ez 1990-ben történt, Komáromi Ákos vezette azt az együttest, miközben én 1987 és 1993 között az észak olaszországi Dél-Tirolban, Brixenben álltam szerződés alatt. Ez a hat esztendő mindenképpen sikeres és emlékekben gazdag időszaka volt az életemnek.

Komáromi Ákos. Fotó: DEHÍR

– Amikor visszatért Magyarországra, már 36 éves volt, de mégsem hagyta abba.

– A 93/94-es szezonban az utolsó évemet töltöttem a Tromosban, ahol akkor éppen a Kovács László-Hajdu János páros készítette fel a csapatot. Az 1994/1995 évadtól volt Csík Jani a Tromos edzője és én akkortól lettem a Pestlőrinc játékos-edzője, egyidejűleg a Tromosnál is másodedző lettem.  Csiktől sokat tanulhattam, aki látszólag ugyancsak halk szavú, ám a hiedelemmel ellentétben igen szigorú ember is volt egyidejűleg. Pestszentlőrincen egy igazi „régivágású” úriember, Kalmár Sanyi bácsi vezette a valójában tiszta amatőr klubot. Ekkor még játékosedzőként szerepeltem, 1994 től 1996-ig másodedzője voltam a Tromosnak Csík jani mellett. A lőrinci éveim alatt 1999-ig technikai vezetője majd szakosztályvezetője voltam a Tromosnak. Később edzőként tértem vissza a Latorca utcába,  de csak hét meccsem lehetett, mert amikor a Cegléd nyert ellenünk, le kellett mondanom. Ez 1999-ben történt, a csapat utánam is csak a 9. helyig jutott. Az „összezuhanást” elsősorban a már szerződtetett kubai Julio Fishnek az országból Spanyolországba történt „kimenekítése” jelentősen befolyásolta.

– 1999 novemberében visszament Pestszentlőrincre, majd a 2003-as év már Nyíregyházán találta.

– Feljutottunk az NB I-be, ahol stabilan az élmezőnyhöz tartozott csapatom. Miután fél éve már nem fizettek, ezért 2004 nyarán összecsomagoltunk a családommal és újabb három évet Brixenben dolgoztam. Hazatérve 2007 és 2010 között a Debrecen gárdájával küzdöttem, ahol Bíró Imi kapusedzővel együtt igyekeztünk mindent megtenni a csapatért. Végül formálisan elmenekültem Hajdúság fővárosából, mert a játékosok többségének hozzáállásával, életszemléletével egyszerűen nem tudtam azonosulni. Ekkor visszajöttem Budapestre, itt a Malévnél és a PLER-nél nyitottam meg életem új fejezetét.

Hunyadkürti János

– Mi az, amit még elmondana magáról?

– A Tromosban tizennyolc évet tölthettem el, ami komoly periódus az ember életében. Sok örömben is volt ott részem, miként Pestszentlőrincre is szeretettel emlékezem. Edzőim közül feltétlenül kiemelném Hunyadkürti Jánost, Kovács Lászlót és Mocsai Lajost, akiktől rengeteget tanultam. Ami pedig a jelen kézilabdázását illeti, ha valóban jó magyar válogatottat szeretnénk, akkor az NB I valamennyi együttesében kötelezővé tenném, hogy minden mérkőzés 60 perce során folyamatosan pályán legyen négy magyar játékos. A kispadon ücsörögve ugyanis senkiből nem lesz nemzetközi szintű kézilabdázó. Nem véletlen, hogy ezen a téren elég gyengén is állunk. Az én mércém szerint ma fenntartás nélkül csak hárman ütik meg a nemzetközi szintet: a kapus Mikler Roland, az irányító Lékai Máté és a beálló Bánhidi Bence.

(jochapress / Jocha Károly)