Kovács Péter: Kovács László a maximális erőfejlesztést szorgalmazta

A Magyar Edzők Társasága (MET) immár visszatérően megünnepli az Edzők Napját, amely szeptember 25-én van. A MET erre az alkalomra 2021-ben is a „Magyar Edző” című szakfolyóirata mellékleteként különszámot jelentetett meg. Ebben a kiadványban a magyar sport kiválóságai mondják el edzőikről tapasztalataikat és ami a legfontosabb: rendre köszönetet is mondanak egykori mestereiknek.

 A jochapress.hu folyamatosan leközli ezeket az érdekes és tanulságos beszélgetéseket. Ez alkalommal az Évszázad játékosának is megválasztott, olimpiai 4., világbajnoki 2. magyar kézilabda válogatott vezéregyéniségéről, Kovács Péterről olvashatnak.

Kovács Péter – Fotó: JochaPress

Kétszer nem véletlenül választanak meg valakit sportága legjobbjának. Márpedig a kézilabdázó Kovács Péter esetében ez történt. Előbb 2000-ben az ő neve mellé került az „Évszázad játékosa” büszke cím, majd a közelmúltban a „Kézisek kézise” szavazáson is ő kapta a férfiak között a legtöbb voksot. Ennyi elismerés után fokozott kíváncsisággal készültem arra a beszélgetésre, amelynek kettős célja volt: Kovács Péternek az edzőkkel volt kapcsolatának, illetve az ő saját edzői tapasztalatainak a megismerése. Kíváncsiságomat csak fokozta, hogy az egykori „gólgyáros” eddig nem érdemelte ki a mesteredzői címet, viszont az ennél magasabb fokozatot jelentő „Európai Mesteredző” minősítést évtizedek óta jogosan birtokolja.

– Hogyan is történhet ez meg – kérdeztem az immár egy éve nyugdíjas életet élő, egyébként kitűnő fizikai és szellemi állapotban lévő, egykori világklasszist?

– Ha már ez is szóbajött, elmondanám, hogy a fenti két minősítésnek semmi köze egymáshoz. A mesteredzői címre a hazai szövetség mindenkori vezetése nem talált érdemesnek. Az Európai Mesteredző titulusra viszont a legelső hullámban éppen a magyar szövetség terjesztett fel ötödmagammal együtt, részben az ottani, szigorúbb követelmények miatt. Az EHF kurzusán nem egyszerűen csak megfeleltem, hanem később sok éven át részt is vettem ennek a minősítési kategóriának az előadásaiban, majd a vizsgáztatásokban is.

– Itt adódik egy újabb kérdés: milyen vélemény alakult ki az európai szövetségben a magyar edzőképzésről?

– Az EHF oldaláról nézve a témát, csak jót mondhatok. A hazai szakemberképzés ugyanis nemzetközi mércével mérve is minden kritikát kibír.

– Amikor Ön elkezdett kézilabdázni, volt szerencséje jónak értékelhető edzőtől leckéket venni?

– Bár korábban négy évig úsztam a Honvédban Tumpek György laza felügyelete mellett, de amikor a lakásunk ablakából elkezdtem bámulni a Tüzér utcai salakos pályán játszó csapatokat, hamar sportágváltásra határoztam el magamat. A Lehel utcai általános iskolában Szabó Árpád felügyelete mellett már rengeteget kézilabdáztunk, ahol egy-egy zsámoly volt a kapu, a Honvédban viszont csak a Berzsenyi gimnázium elsős tanulójaként jelentkeztem Csintalan Sanyi barátommal.

– Ahol tárt karokkal fogadták…

– Éppen csak beengedtek, de Simon Csaba edzőnk röviddel később azt ajánlotta, hogy inkább menjek máshova, ahol több játéklehetőséghez juthatok. Csak hosszas kunyerálásra maradhattam, majd néhány hónapon belül 17 centit nőttem, a mozgásom teljesen szétesett, mégsem kellett távoznom. Amit meg lehetett tanulni, azt nagy igyekezettel megpróbáltam. A Simon Csabát követő Sipos Dénes „semmi extra” alapon tette a dolgát. Az érdemi változást Faludi Mihály érkezése jelentette, aki 1972-es idényben jött a Honvédba és a Debrecenbe távozott Varga István hiányában is megnyerte a Honvéddal a bajnokságot.

– Mi volt a lényege Faludi újításainak?

– A fizikai felkészítés nála sokkal nagyobb szerepet kapott, mint korábban bárkinél. Nekem pedig kerek-perec felajánlotta: képezzem magamat a beálló feladatkörére, mert egyéb poszton nem tud velem számolni. Egy év elteltével, 1973-ban viszont már átlövőként is számításba jöttem, a 18. születésnapomon – a válogatotthoz távozott Faludi helyét elfoglaló Dékány Rezső idejében – az Elektromos ellen góllal debütáltam a felnőttek között.

– Ekkor Ön még javában ifjúsági korú volt.

– Igen és ebből az időszakból feltétlenül meg kell említenem Fazekas Laci bácsit, aki aktív testnevelő tanár volt a XVIII. kerületben és mellette vezette az ifjúsági válogatottat is. Neki rendkívül jó szeme volt a tehetségek felfedezéséhez, a közös foglalkozásokon pedig olyan szellemiséget kaphattunk tőle, amely rendkívüli módon segítette az egyes egyének motivációs készségének fejlesztését.

– Fejlődése töretlen maradt, így 1974-ben már a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott.

– Még nem voltam 19 éves, amikor az NDK-beli világbajnokságon Algéria ellen én is pályára léphettem. Négy évvel később, a dániai vb-n már a torna gólkirálya lettem. Ez az év meghozta az edző-versenyző kapcsolataim legfontosabb változását: Kovács László lett a Honvéd vezetőedzője.

Kovács Péter elfogadta a súlyzós edzéseket (fotó: jochapress)

– Hogyan lehetne Kovács László szerepét definiálni?

– Alapvetően új szemléletet hozott a kézilabdázás felkészülésébe azzal, hogy a fizikai képességek fejlesztését minden más elé helyezte. A maximális erőfejlesztést szorgalmazta: minél nagyobb súlyokat tetetett a rúdra. Emlékszem, amikor a padon fekve 50 kilót akartam kinyomni, utcai szerelésben elfoglalta a helyemet és 39 évesen a 80 kilót tízszer egymás után a feje fölé nyomta. Először bizony nem lelkesedtem az újdonságért, de amikor néhány hónappal később mind gyakrabban lepattantak rólam az ellenfelek, kezdett megváltozni a véleményem. Egyébként az edzések monotóniáját azzal is oldotta, hogy a napi két edzés közül a délelőtti az mindig erőnléti munka volt, csak délutánonként került sor labdás gyakorlásokra. Kovács Lászlónak köszönhetem edzőim közül a legtöbbet, s bár mindmáig vannak szakmai nézetkülönbségeink, s azokról igyekszünk egymást meggyőzni, emberileg igen jó, baráti a kapcsolatunk.

– Nettó kilenc évet töltött a világ mindmáig legerősebb bajnokságában, a Bundesligában, hogy azután szép lassan elkezdje edzői pályafutását.

– Már Németországban is többször játékos-edzőként működtem és hamar világossá vált előttem, hogy az edzői munka egy nagyon nehéz valami. Az edző mindig ütközőpontban van és akkor is ő az első számú hibás, ha semmi köze az adott szituációnak. Volt például Szegeden egy Gyurkovics nevű, kitűnően védekező játékos, aki elől, beállóként hat, ordító gólhelyzetet hagyott ki egy adott mérkőzésen, amely után közel álltam ahhoz, hogy kirúgjanak, pedig nem én puskáztam el a helyzeteket. A Valceánál néhány hónap alatt meg is buktam, mert nem fogadtam el a tanácsot: legyek jó kapcsolatban Neaguval. Sovány vigasz, hogy a  klub elnöke, Gavrilescu úr később tanúk előtt kijelentette: élete legrosszabb döntése volt az én menesztésem…

– Azért voltak szebb időszakai is ezen a pályán?

– Szerencsémre igen.

(Magyar Edzők Társasága / Jocha Károly)