Kovács Péter: ötször ígérték, egyszer sem lettem kapitány!

Ritkán ír le az ember ilyesmit, de az tényleg hihetetlen, hogy a XX. évszázad legjobb magyar kézilabdázója, Kovács Péter április 8-án úgy ünnepli 65. születésnapját, hogy első fokon már egy esztendeje nyugdíjas! A kétszeres olimpiai 4. helyezett, BEK-győztes, négyszeres világválogatott, itthon kizárólag a Budapesti Honvédban játszott, külföldön is nagy sikerrel szerepelt átlövő köszönettel fogadta a gratulációt.

Kovács Péter

– Így igaz, semmi ferdítés vagy torzítás nincs a dologban. Papíron még május végéig a Szent István Egyetem serdülő- és ifjúsági csapatainak edzője vagyok, utána viszont nagy valószínűséggel a teljes nyugdíjas időszak következik. Nem nagyon keresnek, én meg soha nem tolakodtam. Meg azután akármilyen ajánlatot el sem fogadnék.

– Miután ezt az alaphelyzetet gyorsan átbeszéltük, menjünk vissza a legelejére!

– A Tüzér utcai pályára a lakásunkból is oda láttam, de sok meccset nézhettem a pálya mellől már alsós általános iskolásként is. Vagy egy jobb szívű portás beengedett vagy a kerítést kellett átugranom ahhoz, hogy közelről drukkolhassak a Honvédnak. Szívem szerint egyébként labdarúgó szerettem volna lenni, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok tehetséges, így ezt a vonalat lezártam magamban.

– Mikor dőlt el, hogy kézilabdázó lesz?

– Már az általános iskolában is játszogattam, de a dolog a Berzsenyi Gimnáziumban fordult komolyabbra. Ardai Andorné Ida néni testnevelő tanárnőnk ugyanis fogadta a Honvéd edzőjét, Simon Csabát, aki engem Csintalan Sanyi barátommal együtt kiválasztott és hívott a Honvédba. Ez 1969 őszén történt, én pedig 1973. április 8-án, tehát éppen a 18. születésnapomon először léphettem pályára felnőtt NB I-es találkozón, méghozzá mindjárt egy élcsapat, az Elektromos ellen. Ekkor már Faludi Mihály volt az edzőm, akinek egy góllal és egy hetes kiharcolásával köszöntem meg a bizalmát.

– Kik voltak a Honvédban a mesterei és kinek mit köszönhet?

Faludi Mihály. Fotó: JochaPress

– Faludi 73’ őszén válogatott kapitány lett és ott is számított rám. Sok pozitívuma volt a vele végzett munkának. Utána Dékány Rezső, Kovács László és Mocsai Lajos következett. Messze a legtöbbet Kovács Lászlónak köszönhetek, aki a kézilabdázás olyan kapuit nyitotta meg számomra, amelyek előzőleg ismeretlenek voltak előttem. Mindmáig baráti a kapcsolatunk. Feltétlenül meg kell említenem a junior válogatottbeli edzőmet, Fazekas László tanár urat is!

– Háromszázhuszonhárom válogatottbeli szereplésével ez idáig Ön az abszolút csúcstartó. Hogyan értékeli a válogatottban elért eredményeit?

– A magyar férfi kézilabda válogatott számos világversenyen sokkal többre juthatott volna, de mindig közbejött valami. 1978-ban a románok 3 másodperccel időn túl dobtak gólt. A moszkvai olimpián (1980) két, az NSZK-beli vb-n (1982) négy döntetlenünk volt, így úszott el a nagyobb siker. Hiába harcoltuk ki az indulás jogát, mégis itthon kellett maradnunk Los Angelesből. 1986-ban végre sikerült dobogóra állnunk: másodikok lettünk a jugoszlávok mögött A svájci vébén Mocsai Lajos volt a kapitány, de a csapatépítésben a vb előtt fél évvel távozott Kovács Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak!

Kovács László. Fotó: JochaPress

– 1984-ben elmehetett profi játékosnak.

– Négy évet lehúztam Dortmundban, majd két év következett Grosswallstadtban, ahol bajnokságot és kupát is nyertünk. Essenben és Hamelnben is Bundesliga csapatban szerepelhettem, majd az alsóbb osztályú Bad Salzuflenben játékosedző lettem. 1993-ban az akkori szövetségi szakmai alelnök, Vass Károly biztosra ígérte, hogy én leszek a férfiak kapitánya, erre hazaindultunk. Mivel azonban késett a kinevezésem, így visszafordultunk és Klagenfurtban jött még egy év ráadás. Ezután itthon, menet közben „beszálltam” a kiesőjelölt Százhalombattához. Végül 1995-ben neveztek ki a szövetségben szakmai igazgatónak, közben még néhány hónapon át levezettem az NB I/B-s Tököl együttesében. A szövetségben megélt nyolc esztendőt részsikeresnek értékelem. Az utánpótlás terén történtek előrelépések, jómagam pedig a női junior válogatott edzőjeként egy vb-második és egy vb-negyedik hely mellett egy Eb-ezüstérmet is megérhettem csapatommal.

– A szövetségből távozva hol folytatta?

– Szeged kitűnő bizonyítási lehetőségnek ígérkezett, bár akkor sokkal nagyobb volt a Veszprém és a Szeged játékosállománya közötti különbség, mint ma. Három év, három második hely és egy kupagyőzelem az ottani eredménysorom, aminél többet reálisan senki nem remélhetett. Mégis csak akkor ajánlottak hosszabbítást, ha aláírom, hogy bajnokságot és kupát is nyerünk. Ezt korrekt emberként nem vállalhattam, így három évre elszerződtem Dunaújvárosba, a nőkhöz. Három gólerős játékossal gyengültünk még érkezésem előtt, ennek ellenére lettünk harmadikok az élvonalban. Ám ott a játékosok fellázadtak, nem akartak annyit edzeni, ezért a bronzérem ellenére egy év után elküldtek.

– Fél év a Goldbergernél, majd jött a törökországi kaland.

– Szakmai igazgató lettem és rengeteget dolgozhattam. A nőkkel előbbre sikerült jutnunk. A Mediterrán Játékokon például a döntőben kétszeri hosszabbítást követően maradtunk alul egy góllal a francia válogatottal szemben. A törökök ötéves szerződést akartak ajánlani, én viszont a nagyobb kihívásnak ígérkező Valceát választottam.

– Ahol izgalmakban nem is szenvedett hiányt…

– Olyannyira nem, hogy Cristina Neagu a következő szerződése hosszabbításának feltételként kikötötte az én menesztésemet, ami hét hónap után következett be. Sovány vigasz számomra, hogy a klub elnöke, Gavrilescu utólag agyba-főbe dicsért és sajnálkozott, a klub valaha volt legjobb edzőjének titulált. Valcea helyett maradt a Békéscsaba, ahol a pozitív megítélést a bennmaradás kiharcolása jelentette, ami sikerült is.

Mátéfi Eszter

– A Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEK) három éve után Kisvárdára invitálta az ott akkor szakmai igazgató, Mátéfi Eszter.

– Korábban Dunaújvárosban jól dolgoztunk együtt, Kisvárdán viszont négy hónap alatt lehetetlenné tett. Máig sem tudom, miért hívott oda? Az egyik gyenge játékosállományt követte a másik, amikor a Vasas NB I/B-s gárdáját elvállaltam. Feljutottunk ugyan az élvonalba, de menet közben ott is felállítottak. Más kérdés, hogy a folytatásban még gyengébben szerepeltek, mint velem és simán kiestek. Legvégére maradt a Szent István SE, ahol csak az utánpótlással kellett foglalkoznom.

– Ha visszatekint, milyen mérleget vonna meg pályafutásáról?

– Érdekesnek tartom, hogy az 1986-os, világbajnoki 2. helyezett együttesből egyetlen játékos sem tudott a sportágon belül komolyabb pozícióba kerülni. Ami pedig engem illet, nekem a mindenkori szövetségi vezetők nem kevesebb, mint öt, különböző alkalommal adtak kezet arra, hogy a férfi, illetve a női kapitánysággal megbíznak. Az ígéretek csak hitegetések maradtak, s végül egyszer sem kaptam alkalmat erre, pedig biztosan voltak nálam szerényebb képességű szakemberek is a válogatottjaink élén.

(jochapress / Jocha Károly)