Kővári Árpád ötletét „lemosták” az asztalról

A magyar kézilabdázás igen sok, értékes embert tudhat a magáénak. Ezek közé tartozik Kővári Árpád is, aki immár évtizedek óta a legelső vonalban dolgozik. Azért küzd, hogy a sportág minél jobb eredményeket érjen el. Ezekhez az eredményekhez a legkülönfélébb utakon járulhatnak hozzá az említett markáns egyéniségek.

Kővári Árpád. Fotó: Besenyei Gergely

Végigfutva életútján, a véletlenek összejátszásának tulajdonítható, hogy ő végül a sportéletben, konkrétabban pedig elsődlegesen a kézilabdázásban kötött ki. Otthonról rossz származása – édesapja a Horthy hadsereg pilótája, nagyapja pedig Szeged egyik építészeti vállalkozója volt – miatt iskoláztatásában hátrányokat szenvedett. A Testnevelési Főiskola szóba sem jöhetett a Rózsa Ferenc Gimnáziumban tett érettségijét követően. A Felsőfokú Élelmiszeripari Technikum elvégzéséig Budapesten a Ferencváros, majd  a Szegedi Előre játékosa. 1970-től a Tisza Volán következett, amelynek tagjaként 1975-ben feljutottak az NB I-be. Ekkor lett az élvonalbeli együttes edzője. Innen kezdve az egész élete a sportban telt. Jelenleg a Tisza Volán SC elnöke. Innen elindulva kezdtük beszélgetésünket.

 – Hány éve a Tisza Volán elnöke? 

–  Akkor ért a felkérés, amikor 1990-ben visszajöttem Franciaországból. A klubban eléggé bizonytalan helyzet alakult ki. Az elnök, dr. Szeri István lett a Tisza Volán Rt. elnöke és a két feladatkört már nem tudta ellátni. Mivel az edzősködést már 1975-ben elkezdtem, így volt másfél évtizedes gyakorlatom a sportélet különböző területeiről. 1980 és 1982 között ügyvezető elnök lettem a klubnál,  párhuzamosan Faludi Mihály mellett a férfi válogatott másodedzőjeként is tevékenykedhettem. 1983-ban a 13 szakosztályt foglalkoztató, kiemelt szegedi egyesület, a SZEOL AK ügyvezető elnökévé választottak. A következő két és fél évben a sportkör legsikeresebb időszaka érkezett el, hiszen a legkülönfélébb szakosztályaink igen eredményesen szerepeltek. Mégis távoznom kellett, mert a korábbi támogatásokat megvonták, így gyakorlatilag megszűntek a fejlődési lehetőségek. A SZEOL-t és a másik szegény klubot, a Délép SE-t összevonták, a fúzióból egy még szegényebb klub jött létre, s nekem ez végképp nem tetszett.

 – Ott felállt, de mihez kezdett?

– Szerencsémre Kuvaitban kaptam egy kézilabda edzői álláslehetőséget, ahol az al Shabab klubban két évig dolgozhattam. Szakmailag nem sokra mentem, hiszen azokkal a játékosokkal, az adott edzésmorállal eredményt elérni nem lehetett. Én képtelen voltam az ottani gyakorlatot hosszabb távon vinni, a főnökök kegyeit folyamatosan keresni, az egyik korosztályból a másikba átlavírozni, ezért inkább hazajöttem. Nem sokkal később a franciaországi US Ivry csapatához igazoltam. A Párizs melletti kisváros annak idején a szocialista országokkal jó kapcsolatokat ápolt. Ottani edzők szakmai tapasztalatcserék alkalmával hónapokat töltöttek itt a hetvenes évek végén, innen kezdődött a kapcsolatunk. Én is jártam náluk egy francia kupasorozat előtt, tehát egy élő kapcsolatba léptem bele.

 – Milyen eredményeket ért el az Ivryvel?

– Ez egy érdekes helyzet volt. A klubvezetők azt kérték, hogy maradjunk benn a tizenkettes mezőnyű első osztályban. Ezt a tervet az első évben a 9. hellyel meg is valósítottuk. A második szezonban hetedikként végeztünk. Egyrészt elégedettnek mutatták magukat, másrészt a játékosokat szezon közben légvárakkal hitegették. Konkrétan azzal, hogy az én edzésmunkámmal a dobogóra kerülhetnek. A zömében idősebb játékosok – miután a vezetők részéről sugallt eredmények nem valósultak meg – nem akartak tovább velem dolgozni. A következő két évben egy orosz edzővel előbb ötödikek, majd kilencedikek lettek. Talán az 5. helyben még az én munkám is benne volt…

 – A kétéves francia kaland után mi következett?

– Előbb leírtam a francia kézilabdázásról az összefoglaló véleményemet, amit elegáns mozdulattal lesöpörtek a szövetség asztaláról. Öt évvel később a franciák világbajnokok lettek, mi pedig a soha nem volt 21. helyet szereztük meg. Itthon egyébként a Tisza Volán elnökeként folytattam. A sportkörnek akkor három szakosztálya volt: kézilabda, salakmotor és társastánc. Előbb csak a kézilabdát tartottuk meg, hogy azután 1993-ban felkaroljuk a labdarúgó utánpótlást, majd a jégkorongozókat is befogadtuk.

 – Azért a középpontban mégis a kézilabdázók voltak.

– Egy évig Barabás Zsolt volt az edző, majd átvettem a csapatot. A 9. helyről indultunk1991-ben, 1993-ban pedig már sikerült megnyernünk a Magyar Kupát. 1995-ben a Tatabányával csatáztunk a bajnoki címért, de nem sikerült nyernünk Debrecenben, így a bajnoki cím is akkor még elkerült bennünket. Ebben az évben egyébként én „besokalltam”, s rá kellett jönnöm, hogy az elnöki és az edzői teendők meghaladják az erőmet. Elnök maradtam, edzőként pedig ekkor jött Skaliczki László, akivel a következő évben bajnokok lettünk. „Skala” kicsit meg is sértődött, amikor azt mondtam neki, hogy vetett ágyat hagytam hátra, hiszen a bajnoki címben az én előző évekbeli munkám is benne volt… A válogatott kapitányaként 1995-1996-ban jutottam szóhoz. Sikeres selejtezőket követően kijutottunk az Eb-re, majd a vb-selejtezőket is sikerrel vívtuk meg. Így kijutott a nemzeti együttes az 1997-es, Japánban, Kumamotó városában megrendezett világbajnokságra. Én ezzel a részsikerrel be is fejeztem edzői pályafutásomat.

 – Ennek már több mint két évtizede. Azóta mi mindennel foglalkozott?

– Ha jól emlékszem, 1998-ban megszavaztak engem a Liga elnökének, s ezt a számomra megtisztelő feladatot 2017. december végéig el is láttam, amikor köszönettel lemondtam. Annak idején nagyon jó hármast alkottunk Hajnal Csabával és Vanyus Attilával. Folyamatosan tudtuk arrafelé vinni a dolgokat, ahogy a klubcsapatok és a válogatott számára is megfelelő volt. Voltak hullámhegyek és völgyek egyaránt, de összességében azért vagy a világ közvetlen élvonalában vagy annak közelében csatáztunk. Bízom abban, hogy a mostanában bejött gyengélkedés csak átmeneti lesz, s ezen az úton nagyon sokat jelent a férfiak világbajnokságra történő kijutása.

 – Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, mit tart ma is fontosnak?

– Már 1995 táján világosan látható volt, hogy a sportág mindinkább elmegy a profizmus felé,  viszont a hazai piaci viszonyok nem voltak elégségesek a sport teljes vagy nagyobb részbeni finanszírozására, ezért ez állami vagy önkormányzati segítség nélkül nem ment. A cél az volt, hogy egy erős szövetséget hozzunk létre, amelynek első embere az egyéb feladatai ellátása mellett mindenképpen tudjon pénzt hozni a sportágba. Ez sajnos csak 2015-ben következett be és ezt a helyzetet kell most a sportágnak „meglovagolnia”. A Liga folyamatosan küzdött, egyre több döntési jogkört meg is kapott, így a bajnokságok lebonyolításának rendszerétől a reklámok beszerzését és lebonyolításukat is. A képzések fejlesztése érdekében már annak idején szerettünk volna regionális központokat életre hívni, de ezt a témát finoman szólva is „lemosták” az asztalról.

(MKSZ / Jocha Károly)