A legerősebb magyar későn kezdte, korán abbahagyta

A legerősebb magyar. Jacsó Józsefnek máig kijár a titulus. Az 1988-as olimpián a 110 kg-os súlycsoportban 427,5 kg-os összesített eredménnyel szerzett ezüstérmet, s ennél többet magyar súlyemelő sem előtte, sem azóta nem emelt a magasba. Jacsó a szöuli olimpia után, csupán huszonhat évesen szó szerint visszavonult, azóta semmilyen kapcsolata nincs a sportággal. Feleségével közösen viszik vállalkozásukat, kiegyensúlyozottan él szülővárosában, Mezőkövesden.

Jacsó József (fotó: Havran Zoltán)

– Láthatóan jó erőben van. Mivel tartja karban magát?
– Legfeljebb a készlet rakodásával itt, a papír-írószer üzletben, amit a feleségemmel közösen viszünk. De ezzel is vigyáznom kell, a múltkor attól is éreztem a gerincem, hogy rossz testtartással emeltem meg egy durván tízkilós nyomtatót.

– Nem hiányzik a mozgás?
– Nem különösebben. Futni, legalábbis hosszabb távokat, sohasem szerettem, talán ezért is lettem súlyemelő. Volt idő, amikor teniszeztem, de azt is kimérten. Barsi Lacival beszélgetve olykor szóba kerül, hogy kellene nyitnunk egy súlyemelő- vagy konditermet itt, Kövesden, de még nem vágtunk bele.

– A többi egykori kortársával, Szanyi Andorral, Balázsfi Zoltánnal, Csengeri Kálmánnal, Bökfi Jánossal is tartja a kapcsolatot?
– Bevallom, nem különösebben. Barsi Lacival azért is állunk közelebb egymáshoz, mert egyidősek vagyunk, klubtársak voltunk a DVTK-nál, az edzőtáborokban mindig egy szobában laktunk, aztán ideköltözött Kövesdre. Azt én is hallottam, hogy Andor Németországban dolgozott, Kami (Csengeri – a szerk.) Pesten él, s olyan, mint a macska, mindig talpra esik.

Szanyi és Barsi világbajnok, olimpiai ezüstérmesként mégis ön vitte a legtöbbre. Miért hagyta abba olyan fiatalon, csupán huszonhat évesen az élsportot?
– Későn kezdtem, korán hagytam abba. Már tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem emelni. Mint akkoriban minden fiú, persze én is fociztam, nem is ment rosszul, jól bántam a labdával és gyors is voltam, de azt nem nekem találták ki, hogy körözzek a pálya körül. Miskolcon jártam középiskolába. Már másodikos (a mai rendszer szerint tizedikes – a szerk.) voltam, amikor az osztálytársak csábítottak, menjek le én is velük a súlyemelőterembe. Nekem a hoki jobban tetszett, telente otthon, a tavon is rendszeresen játszottunk, persze egyszerű botokkal, amelyeket mi hasítottunk, de a jégpálya a város másik felén feküdt, a DVTK sporttelepétől viszont csak három villamosmegállóra volt a kollégium. Lementem, rám csodálkoztak, s ott ragadtam.

– Őstehetség volt?
– Akkoriban nem dobálóztak ilyen hangzatos kifejezésekkel. Először persze felmértek, s ha jól emlékszem, száz kilóval tudtam guggolni, kinyomtam fej fölé az ötven kilót. Gyorsan fejlődtem, az edzők meg is rökönyödtek, amikor a tanítási év végeztével bejelentettem, hogy a nyári szünetre hazamegyek. Azt mondták, edzenem kellene a nyáron is. De a szünet nekem akkor fontosabb volt az edzésnél. Még jobban meglepődtek, amikor a nyár végén úgy tértem vissza, hogy még erősebb voltam, pedig semmi különöset nem csináltam, csak élveztem a nyarat. Egy év múlva ez megismétlődött. Érettségi után aztán sportállást kínáltak a Lenin Kohászati Műveknél, ami tényleg nagy lehetőség volt. Így lettem súlyemelő. Gyorsan jöttek az eredmények. 1982-ben bronzérmes lettem az ifi-vb-n, egy év múlva pedig már a felnőttek között ezüstérmes.

(A teljes interjú az „mno.hu/sport” tárhelyen olvasható!)