Legyen vége a külföldiek imádatának!

Gondolatébresztő, kétségeket tisztázó, a követendő utat megjelölő írást olvashattam a Nemzeti Sport vasárnapi számában Ballai Attila tollából. Mivel az új kapitány megnevezése csak a jövő hétre várható, így nyugodtan felvázolhatom az említett írás igazságtartalmának vitatása vagy kétségbe vonása nélkül is a saját, kapcsolódó gondolataimat.

          Csoknyai István(j) és Vladan Matics 2010-ben már irányította a   

          válogatottat (Fotó: JochaPress.hu)

Férfi vonalon az utóbbi évek legnagyobb baklövése minden kétséget kizáróan Talant Dusebajev kapitányi kinevezése volt. Ne legyünk szemérmesek, hanem nyugodtan jelöljük meg a Dusebajevet minden áron ide hozni akaró, akkori elnököt, Vetési Ivánt. Dusebajev szakértelmét sem akkor, sem azóta nem lehet érdemben vitatni, nem azzal volt a baj. A kirgiz származású, fél Európát végigjátszó, majd edzőként is számos, hangos sikert elért Dusebajevet ugyanis úgy szerződtették, hogy évente néhány alkalommal „idezakatolt”, hogy legfeljebb egy hét elteltével vissza is induljon másik, számára feltehetően fontosabb állomáshelyére.

 Mivel Dusebajev nem ismerte a magyar élmezőnyt, nem is követhette az itt zajló bajnoki találkozókat, így a szóbajöhető játékosokkal kapcsolatos információkat két segítőjétől, Bartók Csabától és Sótonyi Lászlótól kapta-fogadta. „Némi” félreinformálás eredménye lehetett a legnagyobb öngól, Lékai Máté „kipakolása” a válogatottból, mert kellett a hely az akkor még jóval szerényebb tudású Faluvégi Rudolfnak. Őt azután az összegyűjtött 12 válogatottsággal együtt bizonyára több pénzért adta el Bartók Csaba, mintha nem lett volna egyszer sem tagja a magyar nemzeti együttesnek.

 Dusebajev után a legfőbb konklúzió az maradt, hogy vendégprofesszorral, villámlátogatásokkal nem lehet megismerni a rendelkezésre álló játékosállományt, miként az aktuális világversenyre sem lehet érdemben felkészíteni ilyen módon a jelölteket.

 Az MKSZ új vezetése ebből annyit okult, hogy a nőknél utána importált dán Kim Rasmussent főállásban szerződtették, a dán máshol nem dolgozhat. Itt meg az a hiba történt, hogy a négyéves szerződésből kifelejtették azt az alapvető követelményt, hogy Rasmussennek igenis záros határidőn belül meg kellett volna tanulnia magyarul kommunikálnia. Erről azonban szó sincs és nyilván már nem is lehet őt megszorítani ebben a témában. Egyéb huncutságaihoz itt és most kevés a hely…

 Amikor Vranjest Marosi László szakmai alelnök ajánlására idehozták, a szerb-svéd szakember először csak a Veszprémhez szegődött, de különféle megfontolások után további néhány millióért a válogatottat is odaadták neki. Hiába volt a korábbi elvi állásfoglalás, hogy csak főállású kapitányt alkalmaznak, jött az újabb öngól. Vranjes ugyanis természetesen elsősorban a Veszprémre koncentrált, bár a heti négy edzés és az egyéb lazaságok miatt ott sem kellett sérvkötőt hordania. Remélhetőleg ez az utolsó ilyen duplázás (a klubot és a válogatottat ugyanannak az embernek a kezébe adás), mert akármit is csinált Vranjes Veszprémben, arra aligha maradt volna ideje, hogy hetente a sajátja mellett további bajnoki meccseket rendszeresen látogasson. Pedig ez alapvetően szükséges lett volna ahhoz, hogy esetleg fiatal tehetséget felfedezzen a válogatottnak, elvégre három évre – s nem három hónapra! – szerződött…

 Most megint tandíjat kell fizetnie a szövetségnek, méghozzá sokszázmilliósat. Vranjesnek csak a Flensburgból volt évközi kivásárlása 300 millióba került, az eddig felvett fizetése adókkal együtt egészen biztosan minimum 4-500 milliót elvitt (a hivatalos számot szívesen leközlöm, amint megadják!), miként a végkielégítése is újabb százmilliókba kerülhet. Mindezt a nagy semmiért!

Spanyolországban legjobb tudomásom szerint nem dolgozhatnak külföldi edzők, mégis vannak jó csapataik és van egy ugyancsak elég jó válogatottjuk is, immár sok év óta. Nálunk pedig valami országos „elvarázsoltság” miatt magyar edzők nevét leginkább csak halkan meri bárki is megjegyezni, mintha a hazai mesterek eleve harmadosztályú minősítéssel rendelkeznének. Pedig ha nagy ritkán valakit odaengednek, akkor az egyáltalán nem biztos, hogy bukik. A legaktuálisabb példa Gulyás Istváné, aki élvonalbeli edzői gyakorlattal nem rendelkezve is tisztességesen megoldotta a Breszt elleni BL-csoportmérkőzés levezénylését. A szoros meccseken némi szerencse is szükségeltetik a sikerhez, de azt is le kell szögeznünk, hogy Gulyás a legmelegebb pillanatokban (23-26-nál) sem vesztette el a fejét, hanem meg merte húzni a 7-6-os felállást, ami végül is nagyban befolyásolta a végeredményt.

 Melyek a legfontosabb tanulságok? Vendégtanár ne jöjjön még egyszer, de olyan kapitány sem, akinek párhuzamosan klubbéli elkötelezettsége is van! Ha mégis külföldit hoznának, kötelezzék a magyar nyelv villámgyors elsajátítására, elvégre a válogatottban magyar játékosok szerepelnek és az egy-egy perces időkéréseknél az anyanyelvükön értenek elsősorban. Ha pedig igazán jót akarnának a magyar kézilabdázásnak és a hazai edzőket végre elismernék ezen a szinten is, akkor magyar kapitányt választanának. Akár egy Csoknyai-Matics, vagy netán egy Csoknyai-Kovács Péter párost, Mocsai Lajost vagy bárki mást, akit valóban alkalmasnak tartanak, és az illető rendelkezik is kellő szakmai referenciákkal.

 Ez elvileg ilyen egyszerű. Jó lenne egyszer végre egyértelműen követni azokat az elveket, amelyekben már sok év óta megegyeztek a sportág vezetői, de amelyeket valamiért mindig kijátszottak. Ezekből az ismételt kivételekből azután – sajnos – mindig a magyar kézilabdázás került ki vesztesként. Végre egyszer már a hazai érdekeket kellene egyértelműen szem előtt tartani.

És meg is hozni a megfelelő döntéseket!

(jochapress / Jocha Károly)