Lubics Szilvia napi tíz liter vízzel az Atacama-sivatagban

Gyerekkor, félelmek, fogorvosi munka, futóhitvallás, Antarktisz: ezek mellett sok minden más is szóba került az év végi nagyinterjúban a kiváló ultrással.

Lubics Szilvia

Hogyan jött az Antarktisz-futás ötlete?

Mint az életben annyi mindenbe, ebbe is belesodródtam. A történet 2018-ban kezdődött, amikor a gyerekeim már nagyok voltak, és egy régi álmomat követve szerettem volna a Marathon des Sables többnapos sivatagi futóverseny kétszázötven kilométeres perui állomását teljesíteni, de abban az évben csak fél távra írták ki, amit nem tartottam elég hosszúnak. Miközben kerestem valami alternatívát, felhívtam a Namíbiába készülő Roskovics Miklóst, tőle hallottam a Racing the Planetről és a sivatagi Four Deserts-kihívásról, amely a chilei Atacamát, a mongóliai Góbit, a Namib-sivatagot és az Antarktiszt foglalja magában.

Belevágott?

Már az ősszel ott voltam Chilében, ahol hat napon át kellett futni az Atacama-sivatagban, ami teljesen új kihívás volt. Végig cipelnem kellett a tizenöt kilós hátizsákomat, és nemcsak futni kellett, hanem ezer más dolgot megoldani.

Például nem lehetett tisztálkodni, csak napi tíz liter vizet kaptunk, abból kellett főznünk is.

Megtetszett?

Nagyon! A végén tudtam, hogy meg akarom csinálni mind a négyet, és a következő évben beneveztem a Namib-sivatagban rendezett kétszázötven kilométeres versenyre is, ahol teljesítettem ugyanazt, napi negyven-nyolcvan kilométer futással tábortól táborig. Visszatérve arra, hogyan jött az Antarktisz, hát így! Két sivatagi verseny teljesítése ugyanis kvalifikált az Antarktisz-futásra, amit csak kétévente rendeznek meg, és mivel a 2020-as a koronavírus-járvány miatt elmaradt, egyértelmű volt, hogy a már befizetett nevezésemet átrakom erre az évre. Kicsit aggódtam, mert közel volt a szeptemberi amerikai Moab 240-hez, de úgy voltam vele, hogy manapság nem tudni biztosan, mi lesz két év múlva, úgyhogy meg kell csinálnom most.

Miben volt más az Antarktiszon futni, mint az addigi sivatagi versenyeken?

A legnagyobb különbség a bizonytalanság. A sivatagokban meghatározott napi szakaszokat kellett teljesítenünk, amire tudtunk készülni, ez viszont itt nem volt meg. Valami terv ugyan minden napra volt, amit az esti eligazításon közöltek velünk a szervezők, de azt is jelezték, előfordulhat, hogy egy héten át nem tudjuk elhagyni a hajót, vagy csúszhat a napi program, mert a hajó nem tud közel menni a parthoz a jéghegyek miatt – ez meg is történt. Türelemjáték volt, aminek az a titka, ki mennyire tud nyugodt maradni és elfogadni a helyzetet, bizonyos dolgokat elengedni, mert nincs más választása. Az időjárás tíz perc alatt meg tudott változni, és ilyenkor mind a negyvenhárom futót vissza kellett vinni valahogyan a hajóra; de azért volt nálunk felszerelés arra az esetre, ha mégsem sikerülne, és kint kellene éjszakáznunk.

Kisgyerekként is ilyen kitartó volt?

Igen, legalábbis mentálisan megvoltak az alapok. Gimnazistaként nekem fontos volt, hogy a legjobb tanuló legyek az osztályban, és elsőre felvegyenek az orvosira. Mielőtt nyelvvizsgáztam németből, a külön tanárom nem dicsért meg úgy, mint a többieket, hanem azt mondta a szüleimnek, Szilvinek akkora a kitartása, hogy egyszer falakat fog vele ledönteni. Ez akkor nem esett jól, mivel nem közvetlen dicséret volt, nem is tudtam értelmezni, csak évekkel később értettem meg, hogy egyáltalán nem volt negatív rám nézve. Sőt, fantasztikus volt a tanár, hogy ezt meglátta bennem, azóta is tartjuk a kapcsolatot.

A családból ki volt a legnagyobb hatással önre?

A nagymamám, akivel sok időt töltöttem együtt, sokat mesélt az életéről, amit imádtam. Hét gyereke volt, közülük hármat még életében elveszített, aminél nagyobb traumát nem tudok elképzelni.

De sosem panaszkodott, semmi sem volt neki lehetetlen – egyszer a Jászságból elgyalogolt Debrecenbe lisztért… Mindig kedves volt és jókedvű, nagyon sokat kaptam tőle.

Az egyetemig szinte semmilyen kapcsolata sem volt a sporttal. Mi volt az oka?

Gyerekkoromban utáltam a testnevelést, mert béna voltam, én pedig szerettem jó lenni abban, amit csinálok. Féltem a tesióráktól, mert megalázónak éreztem, ha nem tudtam megcsinálni, amit kértek tőlem, ezért aztán sokszor kerestem valami kifogást, hogy ne kelljen átöltöznöm. Egyébként három éve próbáltam meg újra a kötélmászást, és simán felmentem, holott régen megkapaszkodni sem tudtam a kötélben.

(A teljes interjú a „csupasport.hu” oldalain olvasható.)