Lubics Szilvia: Nem lehet örökké nyerni

Az ultrafutás magyarországi királynője, Lubics Szilvia a közelmúltban jelentős elismerésben részesült: a Magyar Becsület Rendet a Parlamentben vehette át. Ennek apropóján beszélgettünk az aszfaltot egy időre terepre cserélő korábbi háromszoros Spartathlon-győztessel.

Sport&Move: – Mit jelent számodra ez az elismerés? 

Lubics Szilvia: – Rengeteg energiát ad a mindennapokban. De teljesen váratlanul ért. Sokat gondolkodtam rajta, minek köszönhetem a megtiszteltetést. Végül arra jutottam, hogy valószínűleg nemcsak a sportteljesítményemet díjazták és ismerték el, hanem ezzel együtt azt is, hogy három gyereket nevelek, fogorvosként dolgozom főállásban, mindemellett még jelentős eredményeket is fel tudok mutatni a hobbimban, a sportban. És talán azt is, hogy rengeteg hozzám hasonló édesanyának mutatok példát, akiknek konkrét tanácsokkal próbálok segíteni.

Sport&Move: – Minden sikeres nő mellett egy erős férfi áll.

Lubics Szilvia: – Ketten kellünk hozzá, hogy ez az egész működjön. És itt véletlenül sem csak a sportról, az ultrafutásról beszélek. A gyerekeket felváltva hordjuk edzésre, iskolába. A teljesség érzetéhez kellenek a gyerekek is, akikkel nagyon sok időt töltünk együtt. Nélkülük nem lennék, és nem lennénk ugyanazok. Így együtt, öten adjuk ki az egészet, így kerek az életünk. Az persze külön öröm és boldogság, hogy Gyurinak is a futás a hobbija, így nem sokat kell magyarázni neki sem az örömeimről, sem a nehézségekről. Nagyjából egyforma időt vagyunk kint, csak rendszerint felváltva. Így adja magát, hogy kinek mikor mi a feladata.

Sport&Move: – Március elején rendezték meg a Transgrancanaria terepfutóversenyt. Hogyan tudtatok elmenni kettesben? 

Lubics Szilvia: – Rengeteg szervezést igényelt. A segítőinknek elmagyaráztuk, tételesen leírtuk, melyik gyereket mikor és hová kell vinni edzésre, mikor van reggeli, melyik zsákba mit kell tenni. Hosszú lista volt. Amikor írtuk, akkor jöttünk rá, mekkora meló ezt nap mint nap végigcsinálni. De amikor benne vagyunk, semmi sincs túlgondolva. Tesszük a dolgunkat, minden jön magától.

Sport&Move: – Az ultrafutás is „csak úgy” jött magától? 

Lubics Szilvia: – Több mint egy évtizede, 2003-ban „gyanútlanul” lefutottam a Balatonboglár és Lelle közötti két kilométert oda-vissza. Mindig fura visszagondolni ezekre az első méterekre. Évente, amikor az UltraBalatonon ott haladok, megemlékezem róla, és elmormolom az útnak, hogy „Te tehetsz mindenről”. Két év múlva már győztem a Spartathlonon, ami az első év tapasztalatszerzése után óriási előrelépés volt. Nagy szerencsém volt, mert mindig akkor találkoztam olyan emberekkel, akik inspirálni tudtak, amikor arra szükségem volt. Amikor elfogyott a lendület. 

Sport&Move: – Az ultrafutók körében legendás tézis, hogy négy stáció van a verseny során. A fizikai rész, amikor az ember a fizikai teljesítőképessége határait feszegeti. Aztán, ha ezen már túllép valaki, jön a mentális, majd az emocionális, végül a spirituális szakasz. 

Lubics Szilvia: – Nálam ez nem egészen így van. Én nagyon sokáig a fizikai korlátaim tiszteletben tartásával versenyzek, nagyon szigorú pulzuskontrollal. Aztán persze eljön az a pont, amikor mentálisan már nekem is nagyon kell „dolgoznom” magamon. De a sokat emlegetett emocionális rész nálam nem működik. Én nem tudok sem a férjem, sem a gyerekeim, sem a kutyám kedvéért futni még egy kicsit. Viszont a másfél évvel ezelőtti Spartathlonon tényleg olyan érzésem volt, mintha a lelkem és a testem különvált volna egymástól. Az utolsó tíz kilométeren – bár már régen nem vett be semmit a gyomrom, hiszen előtte súlyos gyomorproblémáim voltak – úgy tudtam futni, mint korábban soha. Valósággal repültem. Sokszor elképzeltem, milyen lenne, ha pályacsúccsal győznék. De amikor ez elérhetővé vált, olyan erő költözött belém, mint előtte soha.

Sport&Move: – Nehezen viselted, hogy az előző versenyéved nem teljesen úgy alakult, ahogy szeretted volna?

Lubics Szilvia: – Helyén kezelem a dolgokat, úgy érzem. Nem lehet örökké nyerni. Békében élek a világgal, önmagammal. Hiszen senki sem kényszerít arra, amit csinálok. Ráadásul ez csak az életem harmada a családom, a gyerekek, a munkám mellett, amit legalább annyira szeretek, mint a futást. Azzal már tavaly tisztában voltam, hogy Nagy Kata előttem lesz a Spartathlonon, és azt is el tudtam fogadni, hogy Maráz Zsuzsi gyorsabb volt nálam az UltraBalatonon. A korábbi győzelmeimet, pályacsúcsaimat, a győztes futások élményét senki sem veheti el tőlem, örökre az enyémek maradnak.  

Sport&Move: – A világ halad… 

Lubics Szilvia: – Nem zavar, ha valaki megdönti a csúcsaimat. Tavaly egy bánatom volt: a 24 órás futás világbajnokságon nyújtott teljesítményem. Életemben nem voltam még olyan jó formában, ezt az edzéseredményeim is alátámasztották. Vérmes reményekkel utaztam el Veronába. Aztán a hirtelen jött tavaszi melegben túl magas volt a pulzusom. Lassítanom kellett. Két óra után, amikor még igazán el sem kezdődött a verseny, már tudtam, hogy ez nem az én napom. De arra büszke vagyok, hogy végig a pályán maradtam, és futottam a csapatért, Magyarországért. Talán egyszer megadatik, hogy egy világ- vagy Európa-bajnokságon nagy eredményt érjek el. De ha mégsem, az sem lenne tragédia. Nem ebből élek, ez „csak” hobbi. Ilyenkor a másik kétharmadból, a családomból és a munkámból merítek erőt, ezek továbbvisznek az úton. 

Teljes interjú a sportandmove.hu oldalon