Ma végső búcsú Fábián Lászlótól

Hetedik éve tartott, súlyos betegséget követően augusztus 10-én, életének 83. évében elhunyt Fábián László, aki az olimpiák történetében az első magyar kajakos aranyérmet Urányi Jánossal párban, Melbourne-ben kiharcolta. Az eltávozott Bajnokot ma délelőtt 10 órakor az óbudai temetőben kísérik utolsó útjára. A vele készült utolsó beszélgetés szerkesztett változatával búcsúzunk tőle.

Bármikor mentem hozzájuk, a kutyákkal mindig gond volt, de végül mindig sikerült megoldani az „emberevők” semlegesítését is. Szó esett szolnoki támaszpontjukról is, ahol a nyári hónapokat minden évben töltötte. Egy alkalommal így mesélt pályafutása kezdetéről.

– Igazi őslakosok vagyunk itt, a harmadik kerületben: apámnak az Apát utca 28-ban volt péksége. Ott lakott a közelünkben Varga Feró is, aki nálam jóval idősebb volt, ráadásul már menő kajakosnak számított. A Tungsramban edzett és versenyzett. Ő hívott, hogy menjek kajakozni, én meg mentem. Először egy portyakajakban lapátoltam; örömkajakozás volt ez egész nyáron. Varga Feró jó szemét dicséri, hogy hamar felfigyelt rám. Ősszel már az Árpád Gimnáziumnál várt engem a tanítás végén, hogy azután felpattanjak a 125-ös Csepeljére és irány a Duna.

   Fábián „Öcsi” lassan-lassan mind jobb kajakokba ülhetett…  

– 1952-ben még együtt volt az Urányi-Varga kettős, én pedig egyesben szeltem a vizet – folytatta. – Ez év őszén leköltöztünk a Tímár utcába, ahol az evezősök megengedték, hogy két hajót ott tárolhassunk – ezzel elkezdődött a Tímár utca elfoglalása. 1953-ban az ifik közül a felnőttekhez kerültem, egy év múlva a válogatókon már én is dörömböltem. Bekerültem a franciaországi Maconban esedékes Vb-re utazó keretbe, amikor a ráckevei edzőtáborozáson egy üvegdarabbal elvágtam a lábamat. Végül olyan gipszem volt, amit levettem, majd visszatettem, így edzegettem. Pedig a Nagy II, Gurovics, Péhl, Fábián négyesnek komoly esélye lett volna, végül be kellett érnünk egy negyedik és egy 6. hellyel. Igaz, annak is örülnünk kellett, hogy egyáltalán kijutottunk, mivel az indulás előtt két napig a Nyugati pályaudvaron, a hálókocsiban vártuk: engedélyezi-e Rákosi elvtárs a kiutazásunkat?

Maga a maconi utazás kitűnően sikerült: a csapat hat aranyérmet hozott haza a második világháborút követő, első magyar Vb-szereplésről.

– Miután a Maconban győztes Urányi-Varga párt diszkvalifikálták, János 1955-ben Sovány Andrással ült össze. Ez a felállás sem vált be, így ősszel ő keresett meg engem, hogy alkossunk egy párost. „Egybekeltünk”, a többi már történelem. Ballaratban, a Wendouree-tavon nagy csatában voltunk a svédekkel, majd a németekkel, de végül fölényesen megnyertük a tízezer méteres távot.

Ez a kettes két évvel később, Prágában megismételte a 10 kilométeres távon elért olimpiai sikerét, az 1959-es, duisburgi Eb-n viszont már csak a harmadik hely jutott nekik addigi sikereik távján.          

– A római olimpia évében, 1960-ban évében már Szőllősi Imrével szeltük a vizet, de ez nem találkozott a nagyhatalmú urak elképzelésével. Behívattak bennünket a Rosenberg házaspár utcába, ahol Losonci Tibor elvtárs közölte: Granek István azt akarja, hogy Szőllősi csak egyesben versenyezzen, a kettes hajóban pedig Szente András és Mészáros üljön. Azonnal megvonta az összes kedvezményünket, de megígérte, ha megnyerjük a válogatókat, akkor mégis mi indulhatunk az olimpián. Boldogságunk csak délutánig tartott, ekkor ugyanis az Újpesti Dózsába hívattak bennünket. Ott a nagyhatalmú Csáki Sándor elvtárs megismételte a délelőtti ultimátumot. Aznap befejeztem a felkészülést és versenyzést. Rómában egyébként a nálunk gyengébb Szente és Mészáros végül ezüstérmet szerzett. 1961-ben, a poznani Eb-n ezer és tízezer méteren is nyertünk Szőllősivel, miközben ezren óriási fölénnyel, több mint két másodperccel vertük Szentééket!

A következő, 1962-es esztendő megint pechesen zárult Fábián „Öcsi” számára. Előbb azért izgulhatott, hogy a rövid disszidálásból hazatért Szöllősi fizikailag utolérje magát, majd két, megszerzett világbajnoki címét azért vesztette el, mert az NDK zászlaját nem húzták fel, ezért a Vb-t utólag nem hivatalossá minősítették vissza.    

– Jajcéban, 1963-ban Tímár Istvánnal nyertem kajak kettes tízezer méteren világbajnokságot, s Tokió előtt az utolsó percig csak az volt a kérdés, hogy kettesben vagy négyesben indulok-e, de végül mindkét egységből kilapátoltak. Ugyanígy jártam 1968-ban, Mexikóvárosban is, így mindkét olimpián csak tartalékként lehettem ott. 1969-ben visszavonultam és azonnal edzősködni kezdtem. Nem voltam jó edző, mert csak az aranyérmeket szerettem…

„Öcsiből” szép lassan „Öcsi bácsi” lett, miközben nevelt néhány világbajnokot, s rengeteg országos rangelsőt. Egészen 1990-ig az Újpesti Dózsában dolgozott, majd később ugyanott szakosztályvezető lett.

Feleségével szolnoki stégjükön 2011-ben (Fotók: jochapress)

– 1994-ben a feleségemmel együtt elköszöntünk az UTE szakosztályától. Nem akartunk többet edzősködni, de jöttek a megkeresések, s egy idő után nem tudtunk ezekre nemet mondani. Ami engem illet, a Rajna András, Adrovicz Attila párossal kezdtem el foglalkozni, akik 1996 tavaszán három hajóhosszal nyerték az első válogatót. Csipes Feri addig rágta a fülemet, hogy csináljunk egy négyest, amíg belementem. Miután a sajtó teljesen felkavarta az indulatokat, így végül az ezüstéremnek jószerével már senki nem örült.

Öcsi bácsi megint nem sokáig maradt munka nélkül. Az atlantai ezüstöt követően 1997 februárjában Kiss István, „Vidi” hívta: jöjjön az MTK-ba. Ő pedig megint nem tudott nemet mondani.    

– Pontosan tudtam, hogy Sydney idejére „felélem” az állományt, viszont abban is biztos voltam, hogy mindez nem hiába fog történni. Meg is mondtam még a legelején  Jóny Pistának (akkor ő volt az MTK ügyvezető elnöke), hogy a klub dicsőségtáblájára 2000-ben új név kerül majd. Igazam is lett, hiszen Storcz Botond kétszeres olimpiai bajnokként térhetett haza Ausztráliából.

Fábián László hangsúlyozta: versenyzőkkel soha nem ütközött, mindig csak a vezetőkkel voltak gondjai.    

– Sokszor átrágtam, amit most elmondok, de senki ne gondolja, hogy ennek a megállapításnak én örülök! Ha még egyszer újra kezdhetném, nem kajakoznék! Nagyon nagy áldozatokat hoztam azért, hogy odáig eljuthassak, ahol voltam. Mást ne mondjak: minden éjszaka egy órakor ki kellett szedni apám pékségében a kemencéből vaskosarakba a szenet. Reggelente iskola előtt kihordtam a fűszereseknek a kenyeret, majd spuri a HÉV-hez, alvás az Árpád Gimnáziumban. Az egyetemen ez már nem ment… Azok az emberek, akikkel együtt jártam, szinte valamennyien komoly pozíciókat töltöttek be.

Öcsi bácsi arról is szólt, hogy a szövetségben Baráth Etelével és munkatársaival mindig igen jó volt a kapcsolata. Ma már beéri azzal, hogy szakberkekben még mindig nagyra tartják, versenyző- és edzőtársai közül pedig még mindig felhívják, vagy meglátogatják őt. Ilyenkor persze szó kerül a kajakozásról, az örök szerelemről is.  

Isten veled, Öcsi bácsi! Nyugodj békében!

(jochapress / Jocha Károly)