Majdnem Carl Lewis-interjú
Talán már mondtam, hogy bár az atlétika mindig nagy szerelmem volt, sportújságírói pályafutásom alatt egy-két hazai versenyt (Budapest Nagydíj, Tricotex Kupa) leszámítva nagyon ritkán jutottam el rangos viadalra. Az egyik ilyen kivétel az 1986-os Jóakarat Játékok volt Moszkvában. Ahol egyszer – kis túlzással – majdnem interjút csináltam Carl Lewisszal.
A fiataloknak, meg a sport világában kevésbé tájékozottaknak mondom: a Jóakarat Játékok ötlete Ted Turner amerikai médiamogul fejéből pattant ki. Mögöttünk volt három bojkott sújtotta olimpia (1976 Montreal, 1980 Moszkva, 1984 Los Angeles), és fenyegetett egy negyedik is, miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az 1988-as játékokat Szöulnak adta, de Dél-Koreával akkoriban a szocialista országok többsége nem tartott fent diplomáciai kapcsolatot.
Turner azért találta ki a Goodwill Games-t, hogy legyen egy nagy verseny, amire a politika nem vet sötét árnyat. Az első kettőt, nyilván nem véletlenül, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban rendezték. Bár a Jóakarat Játékok tulajdonképpen sikeres volt, tizenöt év – öt nyári és egy téli játékok – után mégis kimúlt, mert okafogyottá vált: az olimpiák ismét a régi fényükben tündököltek, nem volt szükség „helyettesítő termékre”.
Szóval az első Goodwill Gamesnek Moszkva adott otthont 1986-ban. Annak idején a magyar sportújságírásban nagyjából az volt a szokás, hogy a jó (értsd: nyugati) utakat az idősebb kollégák „lenyúlták”, a maradékot (vagyis a szocialista országokba irányulókat) pedig meghagyták a fiataloknak, ennek megfelelően 16 napra áttettem működési helyemet a szovjet fővárosba.
Az atlétika, de talán az egész versenyek legnagyobb sztárja Carl Lewis volt, aki az 1983-as világbajnokságon bemutatkozásként nyert három aranyat, majd 1984-ben, a Los Angeles-i olimpián megismételte Jesse Owens 1936-os bravúrját, győzött 100 és 200 méteren, a 4×100-as váltóval és távolugrásban. Ő ott és akkor (mármint Moszkvában) megközelíthetetlen volt, földi ember nem nagyon találkozott vele.
Képzeljétek el, mit éreztem akkor, amikor a megnyitó ünnepségen egyszer csak feltűnt a sajtópáholyban egy magas, izmos, tetőtől talpig feketébe öltözött, napszemüveges fekete, akiben azon nyomban felismertem King Carlt! Átfutott az agyamon, hogy itt van életem nagy lehetősége, oda kellene lépni őfelségéhez. Igen ám, de nem nagyon tudtam angolul, s bár kérdéseket fel tudtam volna tenni, de mi van, ha a válaszokat nem értem meg vagy visszakérdez?
Míg én ezen rágódtam, egy indiai kolléga (lehet, pakisztáni volt, csak a turbánról gondoltam, hogy hová valósi) odaült mellé, és egy diktafont az orra alá nyomott. Erre az alábbiak történtek úgy két-három másodperc leforgása alatt: Lewis döbbenten rámeredt, nagyjából olyan tekintettel, mintha valami gusztustalan bogár repült volna rá, majd – nem tudom honnan – két-három biztonsági rávetette magát a turbánosra, s elráncigálták onnan, hátha rosszakarattal közelített Károly Királyhoz.
Mit ne mondjak, örültem, hogy mégsem én próbálkoztam az interjúval…
Bár most mennyivel hangzatosabb lenne az írásom címe: Amikor szovjet biztonságiak Lewis miatt rám támadtak…
Lewis Moszkvában nemcsak Ben Johnsontól, hanem a nigériai Chidi Imohtól is kikapott 100 méteren… a 4×100-as váltóval azért egy arany csak összejött neki.
(Futóalbum / Szekeres Tamás)
