Megyeriné Pacsai Márta, az „ős-csepeli” kézilabdázó

A Magyar Olimpiai Bizottság minden évben megrendezi a nyugdíjas olimpikonok találkozóját, amelyen a női kézilabdázók lassan fogyó, de még mindig népes asztalársasággal képviseltetik magukat. Ebben a körben rendszeresen ott látható Megyeriné Pacsai Márta is, aki azzal nyert jogosultságot a találkozókon való részvételre, hogy tagja volt 1975-ben, Kijevben a világbajnoki harmadik helyezett és az 1976-os, montreali olimpián ugyancsak bronzérmet szerzett magyar női kézilabda válogatottnak.

Megyeriné Pacsai Márta (fotó: jochapress)

A kortársnői által leginkább csak „Pacsa” néven emlegetett, 182 centiméter magasra nőtt, egykori kézilabdázóval évek óta terveztem a beszélgetést és éppen most, a 70. születésnapja előtti időszakban sikerült összehozni azt. (1952.08. 29-én született.) A közeli jövőben a hetvenesek közé belépő, 75-szörös válogatott játékossal „végig zongoráztuk” sportpályafutásának fontosabb eseményeit.

– Dorogon születtem, de már ötéves korom óta Budapesten, közelebbről Csepelen élek – mesélte a magát tősgyökeres csepelinek tartó Pacsa. – Mozgékony, fel, s alá rohangáló kislány voltam az Iskola utcai általánosban, ahol tíz éves lehettem, amikor a négy évvel idősebb nővéremet láttam kézilabdázni a Kolozsvár utcai iskolában. Egyszer az ottani testnevelő tanárnő, a Szabó Zsuzsa néni mondta: legközelebb hozzak szerelést és járjak rendszeresen edzésre. Tizenkét évesen kerültem a Csepel serdülő lánycsapatába, a Farkas Tóni bácsi kezei alá. Ő volt az első edzőm, aki tanítgatott a sportág alapjaira.

– Ha volt első edzője, akkor feltehetően volt második is?

– Igen, ráadásul ez az ember volt a legjobb, tőle tanultam a legtöbbet a játék rejtelmeiből. Lengyel Gábornak hívják és szerencsére még mindig él, idén töltötte be a 87. életévét.

Lengyel Gábor (fotó: jochapress)

– További szakembereket megemlítene, akikkel együtt dolgozhatott hosszú pályafutása során?

– A Killik Frici bácsit mindenképpen, majd a Lengyel Gábort követően több évig a felnőtteket edző Hikáde Istvánt. Erős csapatunk volt, az évek során a 4. helyet is sikerült elérnünk, az akkor először kiírt Kupagyőztesek Európa Kupájában pedig egészen az elődöntőig meneteltünk. Ott a hozzánk képest más szinten profi NDK-beli TSC Berlinnel kerültünk szembe, akiktől azután két, „méretes” vereséget kellett elszenvednünk.

– Nem tudom, emlékszik-e még arra, hogy a TSC-ben játszott egy egészen kivételes sportember, Roswitha Krause is?

Itt némi rásegítéssel csak kihámoztuk a lényeget, ezért vissza is adtam a szót Pacsának.

– Igen, így már egyre jobban dereng. Ő volt az, aki jobbkezesként a jobboldali kettes pozícióban védekezett. Ő az 1968-as, mexikóvárosi olimpián tagja volt az NDK ezüstérmet szerzett 4×100 méteres gyorsúszó váltójának, majd átállt a kézilabdázásra és 1976-ban már biztos tagja volt a montreali olimpián ezüstérmes NDK válogatottjának. Pályafutása újabb csúcsát egyértelműen ez a montreali ötkarikás szereplési lehetőség jelentette.

Török Bódog (fotó: jochapess)

– Bár 1975-ben is kivitt Török Bogyi bácsi a kijevi világbajnokságra – folytatta, – de ezzel együtt sem voltam biztos abban, hogy az olimpián is ott leszek. Bogyi bácsi engem mindig is csak „Pacsáj”-ként emlegetett, és az utolsó pillanatig izgalomban tartott. Emlékszem, amikor kihirdették a csapat utazóinak névsorát, előtte hosszan sétálgattam és egy nyugtatót is bevettem.

– Végül kedvező döntés született, hiszen Ön is felszállhatott a repülőre…

– Így igaz. Ám mégsem volt maradéktalan az örömöm, mert szinte csak pillanatokat tölthettem a pályán. Bogyi bácsinak ugyanis megvoltak azok az emberei, akikben feltétlenül bízott, így csak végszükség esetén bontotta meg az első számú sorát. Hozzám hasonlóan árt a csornai Csajbókné Németh Erzsébet, aki hiába volt az NB I gólkirálynője, ugyanúgy közelről nézte a meccseket, mint én. Bevallom, sírva jöttem haza Kanadából…

– Ennyit a legszebb időkről. Váltsunk vissza a nagy magyar valóságba.

– Sok mindent megértem én a csepeli női kézilabda csapatban. Volt, hogy közben kiestünk, de vissza is kerültünk. Ám ennél sokkal jobban fájt, hogy 1981-ben megszüntették a csepeli kézilabdázást. Előbb az Áforban, majd a Patex-ben játszottam, alsóbb osztályú csapatokban, később szép lassan átmentem a veteránok közé. Ott 1989-ben értük le a legnagyobb sikert, amikor megnyertük a nem hivatalos veterán világbajnokságot.

– Ezután viszont hivatalosan is abbahagyta és végképp a civil életre koncentrált.

– Férjem, Megyeri Sándor is Csepelen sportolt, őt a sportkedvelők „Kampó” néven ismerték leginkább. – Jó kosaras volt, de sajnos, elég hamar meghalt. Egyetlen fiam, Zoli 42 éves, egyedülálló és imádja az állatokat. Jómagam a 89 éves édesanyámmal élek együtt, immár három esztendeje, mert állandó segítségre szorul.

– Ha néha elkezd nosztalgiázni, mi jut eszébe a kézilabdázásra gondolva?

– Sok-Sok élmény, a rengeteg, izgalmas hazai bajnoki mérkőzés, ahol olyan okkal kerülhettem szembe, mint a világklasszis Sterbinszky Amál.(fotó:jochapress) És persze a nemzetközi szereplések, elsősorban az olimpiák és a világbajnokság. És a régi játszótársak, akik közül mára már csak Nagy Ilonával tartom rendszeresen a kapcsolatot.

Megyeriné Pacsai Mártát szülővárosában, Dorogon is számon tartják. A 2001-ben felavatott Dorogi Olimpikonok Falán az ő neve is be van vésve.

(jochapress / Jocha Károly)