Györkös Lajos és Orsó Miklós kissé szégyenkezve mondja, hogy a garantált bérminimumnak megfelelő a javadalmazásuk, de persze nem ezért viszik a szövetség ügyeit, hanem a sakkozás iránti tiszteletből. Mindketten nemzetközi mesterek, régi idők nagy tanúi, természetesen fáj nekik a sportág sanyarú sora. Ne is Portischékat emlegessük, csupán abból induljunk ki, hogy férfiválogatottunk – a legerősebb összeállításban – négy és fél éve, 2014-ben még ezüstérmes volt a sakkolimpián a norvégiai Tromsőben, tavaly – a legmagasabban jegyzett játékosunk, Rapport Richárd nélkül – csupán tizennyolcadik. Amióta a sakkot a világ szinte minden pontján magas szinten művelik, természetesen nem lehet elvárás a mindenkori éremszerzés. Sokkal nagyobb gond, hogy a közeljövőben nincs mitől, helyesebben kitől javulást remélni. Lékó Péter kezd felhagyni a versenysakkal, Almási Zoltánnak talán éppen a tavalyi volt a búcsúfellépése, Polgár Judit már évekkel ezelőtt visszavonult.
Gledura Benjámin (fotó: Lana Afandiyena)
Amikor az utánpótlás felől érdeklődöm, Orsó Miklós Gledura Benjámint említi, aki azonban már húszéves, s 2629-es Élő-pontszámmal nem fér be az első százba a világranglistán. Van-e üstökös tehetség a fiatalok között? – erősködöm, amire ingatják a fejüket. Pedig egyöntetűen azt állítják, a magyar sakkozás vérkeringése még mindig erős. Durván negyvenezer sakkozót tartanak nyilván, közülük ötezren váltják ki a versenyengedélyt, lényegében az egész országot lefedve, több osztályban működik a csapatbajnokság, tehát ha felbukkanna egy zseni, azt éppenséggel felszínre hozhatná a rendszer.
„Ma már a tizenkét éves nagymester sem ritka nemzetközi szinten. Ezzel nem tudunk versenyezni. Nálunk mindenekelőtt a menedzselés hiányzik” – jegyzi meg Györkös Lajos. Az olyan szülő pedig, mint Rapport Tamás, ritka, mint a fehér holló. Egy tévéinterjúban évekkel ezelőtt elárulta, a rengeteg energia és idő mellett a családnak durván ötvenmillió forintjába került, hogy a fiából, Richárdból 2700-as, tehát a szűk elitbe tartozó sakkozó legyen. De a pénz hiányánál is talán nagyobb gond, hogy a sakk nálunk elvesztette a renoméját, amely még Lékót és Rapportot, s persze a családjaikat is hajtotta: érdemes szinte mindent feltenni a sakkra.
Rapport Richard (fotó: www.poloniachess.pl)
A sakkozás valahol egy ország szellemi potenciáljának az indikátora; nem véletlenül vált anno a Szovjetunióban hatalmi tényezővé, miként manapság nem csupán az Egyesült Államok, hanem a két feltörekvő hatalom, Kína és India is felkarolja a sportágat – immár mindkettő büszkélkedhet világbajnokkal.
A magyar sakkszövetség elnöke viszont azt sem tudja, mi az a XX-as kategóriájú verseny – hát hogyan rendezhetne olyat?
Régen pezsgő élet jellemezte a szövetség székházát, az egyik teremben verseny zajlott, a másikban snelleztek, a harmadikban adomáztak. Minderre csak a kulisszák emlékeztetnek. Kifelé az előszobában megbotlom egy régi, ott felejtett, huszár kivágású díszletben. Old game, new generation – hirdeti rajta a felirat. Nálunk nem tud megújulni a régi játék.
Mintha leírták volna a sakkot. Pedig nélküle szegényebb a világunk.
(magyarnemzet.hu / Novák Miklós)
