Miért éppen Bernd Storck és Bienerth Gusztáv?
Az írott és elektronikus sajtóban éppen úgy, mint a televíziókban vagy rádióadásokban egyaránt érdemei felett reprezentált a magyar labdarúgás. „Dől oda a lé” fogalmaznak egyszerűbb szavakat használó honfitársaink, akik sokszor meg is kérdezik: és mi a haszon ebből? Válasz pedig sehonnan nem érkezik. Megy minden tovább.
Megy és nem egyszerűen csak megy, hanem egyre több a kútba dobált pénz. Olyannyira, hogy az már a nagy titkolózás ellenére is kiderült: a magyar élvonalbeli klubok költségvetésében mindössze három 3 százaléka (!) származik a jegyeladásokból. Hogy a többi 97 százalék honnan, milyen úttalan utakon kerül az egyes klubok bankszámlaszámára, az csak részben követhető nyomon.
De ha történetesen minden forint patyolat tiszta is lenne, akkor is döbbenetes az éves szinten minimum 50 és 100 milliárd forint közé eső összeg, amit csak az élvonalbeli klubokra fordítanak. Tudom, most azonnal heves tiltakozás kezdődik majd, amint e kijelentés napvilágot lát, de továbbra sincs senki, aki egyértelműen és őszintén elmondaná: az ő klubjában mennyit keres a leggyengébben honorált labdazsonglőr, s mennyit az, akinek a legtöbb kerül havonta a számlájára?
A dolog túlontúl egyszerű. A labdarúgás körül mozgolódó vezetők egyrészt emlegetik a régi, szép, immár 50-60 éves sikereket. Másrészt pedig a hitegetés világbajnokaiként évről évre megígérik, hogy mostantól tényleg minden megváltozik. A változás pedig egyetlen vonalon biztos: évről évre többet költenek a „fiúkra” a mi adóforintjainkból.
A kijutás az Eb-döntőbe sem tett egyértelműen jót. Az elvarázsolt (vagy éppen innen-onnan befolyásolt?) újságírók 2015-ben és 2016-ban is az Év csapatának választották meg a magyar labdarúgó válogatottat. Ez a döntés minden bizonnyal tovább torzította az „aranylábúak” értékítéletét, hiszen nekik is pontosan tudniuk kellett, hogy például ők, mint csapat nem lehetnek jobbak például az olimpiai bajnok női kajak négyesnél…
Szót kell ejteni a ki tudja, milyen ajánlásokkal érkezett Bernd Storckról, akit 77 más országban azonnal felmentettek volna, ha az adott ország legjobbjai kikapnak a világranglista 186. helyén szerénykedő, amatőrökből álló andorrai válogatottól. Nálunk a „jóságos” Csányi Sanyi bácsi vezette MLSZ elnöksége egyhangúan további bizalmat szavazott Storcknak.
Ez azt is jelenti, hogy egyetlen ember sem akadt a nagyhatalmú testületben, aki legalább tartózkodott volna a szavazásnál. Mindenki behódolt Sanyi bácsinak – a jelenség a legrosszabb „szocccialista” időket idézte…de még ott is volt legalább egy merész ember (dr. Jacsó István), aki a kőkemény pártfegyelem dacára is ellene mert szavazni a Los angeles-i olimpia (1984) bojkottjának.
S hogy ne mindig csak a „szegény” focistákat szidjam, sportágat váltanék. Ahogy telnek a hetek és a hónapok, számomra (remélem, nem vagyok egyedül!?) mind világosabb, hogy Bienerth Gusztáv messze nem az úszó szövetség elnöki posztjára való ember. Engem speciel nem érdekel, hogy ő korábban hány magas pozíciót töltött be a különböző területeken, és milyen eredménnyel, de azért az mindenképpen gyanús, ha valaki mindig kiemelt vezetői posztokra katapultál. Jómagam soha nem foglalkoztam Gyárfás Tamás elnöki dolgaival, vezetői stílusával, stb. Azt viszont megkockáztatom: ha csak ilyen „mágust” találtak, mint Bienerth Gusztáv, akkor abszolút felesleges volt Gyárfást leváltani.
Bienert ugyanis meggyőződésem szerint nem onnan fog nyugdíjba menni, hiszen fogalma sincs a rendkívül fontos sportágnak még az ábécéjéről sem. Aki őt kitalálta, annak pedig nagyon szeretnék gratulálni.
Természetesen negatív előjellel.
(jochapress.hu / Jocha Károly)
