Nem mondanám, hogy világbotrány, de az biztos, hogy a hazai atlétikai berkekben óriási felzúdulás volt az idei maratoni futó országos bajnokság miatt. A félrecsúszott szervezés, a félreértések, a nemtörődömség és ki tudja még mi miatt, de úgy alakult, hogy a Frankfurtban megrendezett versenyen összesen öten indultak harcba az érmekért – nem nemenként, összesen!
A férfiaknál a harmadik helyezett olyan idővel ért célba, amivel hat percet kapott volna a 114 évvel ezelőtti olimpiai bajnoktól (akkor futották először a ma is érvényes távot). A női győztes pedig három óra feletti idővel nyert, csak összehasonlításul: Monspart Sarolta már a hetvenes években ezen belüli idővel állított fel rekordot. A második helyezett pedig, mint ezt a Sportál már korábban megírta, gyengébbet futott, mint a +80-as női kategória 81 esztendős világrekordere.
Egy jó barátom, egy volt atléta megkérdezte tőlem: miért bántom őket? Visszakérdeztem: őket? Miért bántanám, hiszen nyilvánvalóan amatőrök, ilyen alapon magamat is kigúnyolhatnám amiatt, mert két alkalomból (igaz, 55 fölött) egyszer sem sikerült 4:20 alá kerülnöm. Viszont tudom, micsoda erőfeszítés az egy hobbifutónak, hogy legyűrje a több mint 42 kilométeres távot.
Az atlétika lelkes rajongójaként mindenesetre remélem, ilyen többet nem fordul elő, mert ez azért nagyon bosszantó.
Ennél csak az bosszant jobban, hogy 86 éves anyukámat nem neveztem az ob-ra.
Olyan szépen csillogna egy bajnoki bronzérem a vitrinjében…
(sportal.hu)
