Mit jelent Dzsudzsák Balázsnak a napi 2,7 millió?

Dzsudzsák Balázs a bukaresti egyenlítő gól után (Fotó: EP, AFP)

Amikor Mario Balotelli terepmintásra dukkóztatja valamelyik Bentley-jét a sok közül, miközben a videomegosztó segítségével a fél világ azon röhög, hogy az edzésen képtelen felvenni a megkülönböztető trikót, jogosan merülhet fel bennünk, ezzel a szellemi szinttel hogy lehet naponta euró és font tízezreket keresni.

S továbbgondolva a témát, átlagos földi halandóként felfoghatatlan, aki ilyen lehetőséget kap a sorstól, miképp maradhat normális ember (Balotelli esetében, ugye, sehogy). Mert ha sikerül is, a tömegektől, tehát az egyszerű drukkerektől menthetetlenül elszakad. Erre tökéletes példát adnak a Premier League-ben alaposan kistafírozott angol futballisták, akiknek fogalmuk sincs például a jegyárakról, vagy ha igen, el sem tudják képzelni, hogy valakinek nincs száz fontja (csaknem negyvenezer forintja) egy belépőre. Ezért nézték ufónak Steven Naismith-t az Evertonból, amikor néhány munkanélkülinek jegyet ajándékozott, hogy azok legalább egyszer élőben szoríthassanak kedvenc csapatuknak.

A témához kapcsolódik a távirati iroda általunk is közölt eheti híre, amely szerint a Dinamo Moszkva megemelné Dzsudzsák Balázs fizetését decemberben lejáró szerződése meghosszabbításáért cserébe. Válogatottunk csapatkapitánya átszámítva évente közel egymilliárd, naponta 2,7 millió forintot keresne az új ajánlat szerint. Nehéz erre mit mondani, amikor a magyar átlagfizetés havi nettó százötvenezer forint körüli, s higgyék el, nem az irigység beszél belőlem, hanem a tények. Ám az is tény, klubjában honfitársunknál négyen-öten is több pénzt kapnak, tehát nyilván ő kevésbé éli meg extremitásként azt, ami innen, Pestről annak hat, szülőfalujából, Nyírlugosról pedig még inkább.

Dzsudzsák magánéletébe, mindennapjaiba nem látok bele, személyes találkozásaink főképp a válogatott összetartásaira és mérkőzéseire koncentrálódnak. Ott pedig egy olyan futballistát látok, akinek – például Szalai Ádámmal ellentétben – fontos a címeres mez, a csapatkapitányi szalag, hatni lehet rá jó szóval (lásd Dárdai Pál szakvezető zseniségére utaló mondatai), nehezen éli meg a kudarcot, repesve a sikert. Tehát a pályán és körülötte olyan, mint mi, a tömeg tagjai, a maga erényeivel és gyengeségeivel, csak persze sokkal jobban tud focizni.

Amikor Bukarestben szabadrúgásból bevágta az egyenlítő gólt, eszembe sem jutott a sajtótribün székéről felpattanva, mennyivel többet keres nálam, és fogadok, a helyszínen és a tévé előtt szurkolóknak, no meg magának Dzsudzsáknak se. Elpattant a burok, amiben él, egy pillanatra eggyé váltunk. Végső soron ez lenne a sport, a labdarúgás lényege.

(mno.hu/Deák Zsigmond)