Mizsér Attila: az üzleti szemlélet hiányzik a sportból

A szöuli olimpia öttusabajnoka, Mizsér Attila a Sportháromság című könyvvel jelentkezett a napokban.

Fotó: Mirkó István

Eleve nem túl gyakori, hogy korábbi élsportoló interaktív tréningeket akar tartani, bár „Rizsa” mindig is a formabontó megoldásairól volt híres. 1985-ben félig mezítláb futotta a táv felét a melbourne-i vb-n, idén, immár ötgyermekes családapaként kimondja azt, amit sokan nem tudnak vagy nem mernek: a magyar sport a korábbi évekhez képest dúskál az anyagiakban, és ezért (is) kényelmesedtek el a sportágak vezetői.

– Felteszem, néhány éve, amikor a 2024-es budapesti olimpiai pályázat sportigazgatójaként dolgozott a budai irodájában, eszébe sem jutott, hogy valaha könyvet ír az edzők, szülők és versenyzők közötti kapcsolatrendszer kezeléséről.

– Valóban, akkor még én sem gondoltam erre. Utólag mégis úgy látom, szoros összefüggés van a kettő között. Az olimpiai pályázat kapcsán a hazai és nemzetközi sportági szövetségek képviselőivel górcső alá vettük a helyszínek és sportágak működőképességét. 2015–2016-ban volt szerencsém megismerni az edzőképzés helyzetét, majd 2017-ben, amikor befejeződött a pályázati munka, megkerestem a szakszövetségeket azzal az ötletemmel, hogy érdemes lenne tréningeket tartani a sportágakban tevékenykedő szakembereknek. Az öttusa, a vitorlázó és az asztalitenisz-szövetség vezetői erre lehetőséget biztosítottak, összesen 92 edzővel tudtam dolgozni. Ez az élmény, továbbá a Testnevelési Egyetemen töltött óraadó tanári munkám és természetesen ötgyermekes családapaként az utánpótlássportban eltöltött 25-30 év tapasztalata inspirált, amikor belefogtam a könyvírásba.

– A Sportháromság című könyve bemutatóján azt mondta: hajlandó vagyok odadobni magam a magyar sportnak a következő három évben.

– Részben, persze, mert nagyon sok minden mással is foglalkozom. Azt szeretném, ha a magyar sportban a szülők, edzők, versenyzők közötti kapcsolat kezelése napirenden maradna. Bizakodó vagyok, mert előadásokra hívnak, de annak örülnék, ha interaktív tréningeken is lenne lehetőség beszélni erről.

– Létezik itthon hat tao-támogatott sportág és tizenhat kiemelt sportágnak van fejlesztési stratégiája. Kényelmessé tesz a bőség?

– Sokkal nagyobb forrásból gazdálkodhatnak a sportágak, mint évekkel ezelőtt. Látható az elkényelmesedés, pedig az üzleti szemléletet, a tudatos kommunikációt, a humán készségeket el kellene sajátítania a sportágak vezetőinek.

– A sportpályafutása befejeztével mintha eltávolodott volna az öttusától. Tudatosan?

– Eltávolodtam volna? Szavazati joggal ugyan nem rendelkezem, de állandó meghívottja vagyok az elnökségi üléseknek. Korábban elnökségi tag is voltam. De nem akarom megkerülni a kérdést, a sportpályafutásom alatt végeztem el a Külkereskedelmi Főiskolát, s ez vonzó alternatívát jelentett. Felvetődött, hogy maradjak a sportág kötelékében, de másképp döntöttem. S ezt nem bánom.

– Az üzleti életben is érik olyan katartikus sikerek, mint a 87-es moulins-i csapatvilágbajnoki cím? Apropó, miért ez a legkedvesebb aranyérme?

– Mert ott és akkor száműztem a szótáramból a lehetetlen szót. Az első tusa, a lovaglás után 600 pontos hátrányban voltunk a szovjetekkel szemben. Mi magunk is alig hittük el, hogy nyerhetünk, ehhez képest a szöuli olimpia teljesen sima volt, a lovaglás után tudtuk, hogy ha csak valami hülyeséget nem csinálunk, akkor miénk lesz az arany. A moulins-i verseny emlékei inspirálták a gondolkodásomat, s ezt a mai napig elmesélem a tréningeken.

– A félig mezítlábas melbourne-i futás smafu?

– Hát, az sem volt egy szokványos győzelem. Az 1985-ös vb-n öt másodperces előnyöm volt Sztarosztyinnal szemben, amikor futás közben az egyik cipőm beleragadt a sárba. Meg sem próbáltam visszavenni, félig mezítláb futottam le a táv felét. A könyvem egyik alapgondolatát is ez az élmény szülte: sokkal többre vagyunk képesek, mint amennyire gondolnánk.

– Ez nem derült ki Los Angelesben, a szocialista bojkott miatt nem indulhatott az 1984-es olimpián. Hogyan érintette?

– Huszonhárom éves voltam, azt sem tudtam, hogy bekerülök-e az utazó csapatba. Szombathelyi Tamásnak és Fábián Lászlónak biztos helye volt, Török Feri (szövetségi kapitány – a szerk.) kereste melléjük a harmadik embert. Hatan-heten pályáztunk erre a pozícióra. Engem kárpótolt az élet Szöulban és Barcelonában, de Macsek (Szombathelyi beceneve – a szerk.) sokkal nehezebben dolgozhatta fel az olimpiai bojkottot.

– Édesapja, a híres öttusaedző, Mizsér Jenő valóban nem tartotta tehetségesnek?

– Azt mondta, hogy gyengén úszom, és csak akkor folytassam a versenysportot, ha 100 méteren jelentősen tudok javítani a szintidőmön. Valóban nem voltam kimagasló tehetség, de a szorgalmammal valahogy megragadtam az elitben. Az úszás soha nem lett az erősségem, de lövészetben és futásban jó voltam.

– Aggódik szeretett sportága olimpiai jelenléte miatt?

– Ma sokkal jobb a helyzet, mint tíz éve. Az egynapos lebonyolítással sikerült megfelelni a fogyasztói igényeknek. A birkózás és az egyik legfontosabb magyar sikersportág, a kajak-kenu viszont veszélyben van…

– Nem szokott „rizsázni”, mondhatnám stílszerűen.

– Tényleg nem. Szófukar ember vagyok, de ha munkáról van szó, akkor szeretek és tudok is érvelni. A hosszú tréningek után viszont legalább úgy elfáradok, mint annak idején a versenyeken.

(magyaridok.hu / Szilágyi László)