Mondtál-e már köszönetet az edződnek? Csollány Szilveszter Limperger Istvánról

-Nem volt a nevelőedzőm Pista bácsi, a mi kapcsolatunk nem edző és tanítványaként kezdődött, hanem az ő tanítványa, Supola Zoltán, Supi révén. Többször voltunk közös edzőtáborban, és bevallom, nekem nem volt szimpatikus ember. Sőt, kegyetlennek tartottam, amit Supolával csinált, és hálát adtam az égnek, hogy nem az én edzőm.

Limpeger István. Fotó: jochapress

– Amikor a szövetségi kapitány mellett ő volt velünk edzőként egy-egy versenyen, összetűzésem is volt vele, mert nem mindig tetszett, amit mondott, amit csinálni kellett. Amikor Amerikában éltem, és onnan jártam haza versenyekre, egy franciaországi világkupa után kérdezte meg Supi és Pista bácsi, hogy nincs-e kedvem Dunaújvárosba költözni. Aztán úgy alakult, hogy az Újpesttel lejárt a szerződésem, már Amerikában sem volt csapatom, és az 1998-as szentpétervári Európa-bajnokságról hazafelé jövet megint beszélgettem velük, majd a dunaújvárosi klubbal is.Visszamentem Amerikába, hogy felszámoljak mindent, és már családos apaként költöztünk Dunaújvárosba.

– Az atlantai ezüstérem után az volt a célom, hogy olimpiát nyerjek, és minden versenyen győzzek. Az első világkupán, amelyen már az edzőmként volt jelen, a teljesítménykényszer miatt feszült voltam, hiszen bizonyítani akartam, hogy a dunaújvárosi klub nem csinált rossz vásárt velem. Pista bácsi látta rajtam a feszültséget, és olyan szavakkal, olyan hasonlattal nyugtatott meg, mozdított ki ebből az állapotból, ami nem nagyon tűri a nyomdafestéket… de nekem segített.

Utána harmonikus volt a kapcsolatunk, nem szólt bele a munkámba.

Nagyon jó pedagógus volt, és talán ez kellett az olimpiai aranyéremhez.

Csollány Szilveszter a 2000-es olimpián. Fotó: jochapress

.- Minden edzőmtől kaptam valami pluszt, tőle talán azt, ami a legnagyobb sikeremhez kellett. Nem szakmailag volt fontos számomra, hiszen egy 28 éves tornásznál már nincs sok szakmai teendő, minimális szakmai tanácsra volt szükségem, mivel már tudtam, hogyan kell megtanulni egy új elemet. Inkább csak korrigálnia kellett, és emberileg jelentett sokat nekem. Volt, hogy ő mondta, hogy hagyjuk abba az edzést, de olyan is, amikor még ki kellett javítani valami apróságot. Azt mondta, talán a versenybírák észre sem vennék a pici hibát, de menjünk, és csináljuk.

– A közös munkának mind a ketten úgy álltunk neki, hogy tudtuk, mi a cél, azt kell elérni. Röviden megfogalmazva: tudott minket kezelni, mindenkihez tudta az utat, a módszert. Lehet, ha Supival nem lett volna kemény, nem lett volna belőle eredményes tornász.

A jó pedagógus tudja, hogy kell kihozni valakiből a maximumot.

Amikor közösen dolgoztunk, engem nem kellett hajtania, hajtottam én magam, inkább lelki támaszom volt, átsegített a megtorpanásokon. Jó edző-versenyző kapcsolat alakult ki köztünk. Abszolút pozitív érzések maradtak bennem Pista bácsiról. Érdekes, nem is a sydneyi olimpiai döntő jut eszembe róla, hanem a versenyek, amikor utána együtt hülyéskedtünk a szobában, vagyis nem a szakmai, hanem az emberi oldala él bennem elevenen. Vicces, humoros ember volt, jó volt vele lenni!

(Magyar Eedzők Társasága / Füredi Marianne)