Nádori Pál: Öt játékost adtunk a világbajnok magyar válogatottba!
Ahány ember, annyi féle szellemi és fizikai potenciállal van megáldva. Van, aki már 60 évesen is leszálló ágban van, megint mások viszont még nyolcvan fölött is aktív életet élnek, s az emlékező tehetségük is messze átlagon felüli. Erre a meggyőződésre jutottam a rendkívül sikeres edzővel, Nádori Pállal folytatott maratoni beszélgetés során. A közeli jövőben 88. születésnapjához érkező, korszakos szakember bizony még abszolút vonalban van.
Szóba került például egykori gimnazista osztálytársam, Béres Mária (Pacsa) – aki mivel csak két hónapig jártunk együtt a kispesti Landler Jenő Gimnáziumban, talán már nem is emlékszik rám? – akiről tudtam, hogy a Spartacusban játszott. Rákérdezésemre Pali bácsi kapásból válaszolt: egy barna lány volt, nagyon gyors és jól védekezett.
„De tudok én még más sztorikat is” – vette át a szót az idős szakember. „Ki tudja például azt, hogy a Bundesligában nagy sikerrel működő edző, Dárdai Pál felesége is egy rövidebb ideig játszott a Spartacusban? Pedig így volt. Pécsről került fel hozzánk, de nem sokáig maradt nálunk. A nevére viszont már nem emlékszem, de arra igen, hogy ott volt a mieink között.”
Miután sikerült elérnem Dárdaiékat, másnap már jött is az emailen a válasz: „Igen, valóban egy évig a Spartacusban játszottam Nádori Pál irányításával. Üdvözlettel: Dárdai Mónika”. Ehhez csak annyit, annak idején Szemmelróth Mónika volt a leánykori neve, ami Pali bácsinak már nem ugrott be. Innen folytattuk az emlékidéző társalgást, amely tényleg maratoni hosszúságúra nyúlt.
„Valamikor nekem is a labdarúgás volt az első” – így Pali bácsi. „Bár a Mátyás Király Gimnáziumban 1942-1946 között az akkoriban legnagyobb kézilabdás szaktekintélynek számító Kolos (Klein) Ferenc volt a testnevelő tanárom, ennek ellenére a foci mindent előzött. A világháború végeztével a Gammában védtem, majd ezt a klubot átvette a Budai Barátság, mely szintén az NB I-ben szerepelt. Egy kicsivel később pedig Budai Munkás Sportegyesület lett a klub neve. Visszatérve az elejére, a Gammában, 1945. február 13-ára toborzót hirdettek a XI. kerületi Bánát utcai sporttelepre. Ez a mi Fő utca 37. alatti lakásunktól pontosan 4,5 kilométernyire volt és „természetesen” gyalog tettem meg az utat oda és vissza is.”
– És mit volt az eredmény? Marasztalták?
Hoffer József (Fotók: jochapress.hu)
„Húsz-huszonöt gyerek lehetett ott az első alkalommal. A gyakorlás végén közölték, hogy legközelebb hozzunk magunkkal szerelést, és ha megvan az írásos szülői hozzájárulás, akkor jöhetünk. Ez már fél sikernek számított! A három hét múlva bekövetkezett újabb rostálás pedig számomra felért egy nagy győzelemmel, mert továbbra is maradhattam. Az 1945/46-as szezonban először védhettem az NB I-ben a Budai Barátság hálóját, méghozzá győztes meccsen. A Zuglói Madisz ellen ugyanis 4-1-re nyertünk. Többek között ott kergette a labdát a későbbi magyar szövetségi kapitány, a kitűnő újságíró, Hoffer József is. A mi csapatunkat pedig nem kisebb, későbbi világnagyság erősítette, mint Zakariás József.
– A sikeres bemutatkozást hasonló folytatás követte?
„Bár nem lettem válogatott, de az élvonalban a legjobbak között tartottak számon. Egy alkalommal például a Kispest ellen játszottunk, s az eredmény – Kispest – BMSE 2-2 – alatt nagy betűkkel írták:”A Kispest nem bírt Nádorival!” A tizenegyesek hárításához átlag feletti érzékem volt. Olyan nagyságnak, mint az Újpesti válogatott játékosának, Balogh II. Sándornak is megfogtam a büntetőjét. Pályafutásom során nem kevesebb, mint tizenegy alkalommal hárítottam az ellenfelek próbálkozásait.”
– Meddig védett labdarúgó kapusként?
„1951. február 15-én rendőr hadnagy lettem, s ettől a naptól nem egészen azt csináltam, amit akartam, hiszen mindig megmondták, mit kell tennem. Mivel közben már gimnazista éveim óta párhuzamosan a kézilabdázóknál is védtem, ekkor kerültem az Újpesti Dózsához. A felettesem azért – biztos, ami biztos alapon – a kinevezésemkor megjegyezte: „Ugye Nádorikám, maga azért az újpesti labdarúgóknál is fog védeni?” Ezt azt jelentette, hogy amikor ott volt szükség rám, akkor a kézilabdásoktól átirányítottak a focistákhoz.”
– Meséljen egy kicsit a kézilabdás kezdetekről is, elvégre az igazán nagy sikereket mégis csak ebben a sportágban érte el!
Németh Imre szobra, mellette az ugyancsak olimpiai bajnok fia, Németh Miklós
„1942 és 1946 között a „Levente bajnokságban” szerepeltem, nagypályán és természetesen ott is kapusként. Később a BLK következett, majd 1948-ban a Ganz-Villany NB I-es csapatához kerültem. Nyáron nagypályán, télen teremben, kispályán küzdöttünk a bajnoki pontokért. A Ganz-Villanyban is szerepelt egy közismert ember, Németh Imrének hívták. 1948-ban olimpiai bajnok lett Londonban kalapácsvetésben, 1952-ben pedig ő vehette át a bronzérmet ebben a számban a helsinki játékokon!”
– Szóval, akkor a Ganz-Villany komoly lehetőséget jelentett az Ön számára?
„Ott védtem, egészen 1951-ig. Ez a csapat a terembajnokságon rendre a 7-8. helyeken végzett. Előttünk olyan nagy erőket mozgató klubok vitték el a magasabb helyezéseket, mint a VM Közért, a Vörös Meteor, a Csepel, a Kispest, az Elektromos vagy éppen az Újpest. Az 1950/51-es bajnokság értékelésekor írta az akkori sportújság a Ganz-Villanyról: „Az együttes fiatal. Sokat számít náluk, hogy a mezőny egyik legjobbja, a rutinos Nádori Pál védte a kapujukat.” Innen kerültem Újpestre, s lettem egyidejűleg rendőr hadnagy.”
– Ahol nem sokáig örülhettek a leigazolásának…
„1953-ban az Elektromossal mérkőztünk. Kiváló játékosukkal, Kozlovszki Istvánnal a kapu előterében oly szerencsétlenül ütköztünk, hogy a bal vállam maradandó sérülést szenvedett. Ezzel be is fejeződött az aktív sportpályafutásom.”
– Nem sokat kesergett a kényszerű visszavonulás tényén, inkább hamar kárpótolni igyekezett önmagát.
„Ami történt, megtörtént, én viszont minden áron maradni akartam a sportág közelében, s ezért szinte azonnal belevágtam az edzősködésbe. Szerencsém is volt, hiszen 1954-ben már a felnőtt nőkkel foglalkozhattam. A Budapest I. osztályú bajnokság megnyerését követően osztályozót vívhattunk a Pápai PERUC együttesével. Akkor még kétszer 20 perces meccsek voltak és 16-7-re vagy 16-8-ra nyertünk, így felkerültünk az élvonalba. 1958-ban már a 4. helyen zártuk a pontvadászatot, 1960-ra pedig beérett a munka: megnyertük az első bajnokságunkat. A legtöbb klubbal szemben előnyös volt az alaphelyzetünk, hiszen télen a Szentkirályi utcai teremben gyakorolhattunk, nyáron pedig előbb a kispesti Klapka utcában edzettünk, de már át-átjárogattunk későbbi otthonunkba, a Kőér utcai sporttelepre is. Mindent elkövettünk azért, hogy jó erőben legyen a csapat és ez sikerült is. Eben a törekvésünkben rengeteget számított az Eger melletti Noszvajon megvolt rendszeres edzőtáborozási lehetőségünk.”
– Olyannyira, hogy az utolsó tíz percekben rendre erőfölénybe kerültek és ekkor lőtték az élvonalban a legtöbb gólt.
„Így történt, persze nem véletlenül. Edzéseken ugyanis a lányaim két-három kilós mellényeket viseltek, a komolyabb igénybevétel érdekében pedig nem ritkán a kőkemény birkózókkal játszottunk edzőmeccseket, hogy csak a legérdekesebb tényezőket említsem. Rendszeresen látogattam a férfiak összecsapásait is, hogy minél többet elleshessek azokból a szakmai fogásokból, amelyeket esetleg fel tudok használni a nők felkészítésénél is.”
– Miközben sorozatban nyerték a bajnoki címeket (1960, 1961, 1962, 1963, 1964, 1965, 1967) 1965-ben a Bajnokcsapatok Európa Kupájában egészen a döntőig meneteltek.
„Ez is egy érdekes történet. Március végén a HG Koppenhága ellen mérkőztünk, oda-vissza alapon. Nekünk két napig tartó vonatozásra volt szükségünk, hogy eljussunk a dán fővárosba és ez teljesen kimerítette a lányaimat. Ott 14-6(9-3) arányban kikaptunk, az április 8-i, tatai visszavágón viszont 10-7(7-5) arányban mi nyertünk. Az 1965-ös esztendővel kapcsolatosan szeretném kihangsúlyozni, hogy a novemberben, Dortmundban Török Bódog által irányított, világbajnoki címet szerzett magyar női kézilabda válogatottban nem kevesebb mint öt játékos a Spartacusból került ki. Csenkiné Varga Zsuzsanna, Guricsné Pásztor Erzsébet, Hajekné Végh Ágnes, Jóna Magdolna és Markovitsné Balogh Márta komoly részt vállalt a világra szóló siker kiharcolásában.”
– 1968-tól kezdtek átrendeződni az erővonalak az élvonalban…
„Megtört a Spartacus hegemóniája, előbbre lépett a Ferencváros, ahol Elek Gyula végzett hatalmas munkát, később pedig a Vasas Fleck Ottó, majd Csík János vezetésével tört az élre. Jómagam 1974-ig voltam a Spartacus felnőtt csapatának a szakvezetője, ekkor adtam át a váltóbotot a fiatal és tehetséges utódomnak, Szabó „Patyi” Istvánnak, aki egészen 1992-ig dolgozott a „Szparis” nőkkel. Én pedig hátrébb léptem, de nem unatkoztam, hiszen az edzőség mellett is végig dolgoztam a rendőrség állományában, ahol 1979-ben alezredesi rangra emeltek. A Spartacus utáni években hosszabb időt töltöttem el a BHG SE.-ben és a Postás SE-ben, miközben 1983-ban nyugdíjba vonultam. Számos kitüntetésem közül csak kettő említenék meg: 1952-ben a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében Hegyi Gyula írta alá a díszoklevelemet. Az utolsót pedig 2007-ben kaptam a kézilabda szövetségtől. Az aranyjelvénnyel egész pályafutásomat ismerték el és jutalmazták.”
– Ugorjunk egyet és beszélgessünk a mai magyar női kézilabdázásról.
„Sajnálom, hogy ismét lemaradt a válogatott az olimpiáról, mert ez azért komoly rangot jelent bármely ország számára, ha ott tud lenni a válogatottja. Ami a világbajnokságot illeti, elsősorban a gyenge védekezésünk miatt maradtunk alul. Az egész olyan volt számomra, mint egy átjáróház. Sokkal több lábmunkára lett volna szükség, s ez esetben könnyebben össze lehetett volna hangolni az együttes védekezését is. Ha rajtam állna – ha már külföldi edzőt kell hozni a válogatott mellé? – én norvég szakemberre voksolnék, mert ott folyik a legalaposabb munka.”
– Ha már válogatott, rákérdeznék: a férfiak dolgai iránt is érdeklődik?
„Mi az, hogy! Teljesen képben vagyok, mindent igyekszem tudni, figyelni, nézni a mérkőzéseiket. Talant Dujsebajev merészen fiatalított, ezért is rettentően kíváncsi vagyok, mire jut a válogatottal Lengyelországban, az Európa-bajnokságon?”
– Bár az elmondottakból kitűnik, hogy napjainak jelentős részét a kézilabdával való foglalkozás tölti ki, de azért nyilván más is érdekli?
„Vagyok olyan merész, hogy 88. évemben is belevágok egy könyv megírásába. Ez csak egy plusz dolog, hiszen a mindennapjaim meglehetős rendszerességgel telnek. A reggeli ügyintézés, bevásárlás után, fél tizenegy tájban leülök az íróasztalomhoz és átnézem az újságokat. Négy lapot olvasok rendszeresen: a Nemzeti Sportot, a Népszavát, a Blikket és a Borsot. A labdarúgás is visszatérő téma számomra. Kedvelem a Real Madridot és a Bayer Münchent, de nagyítóval figyelem Dárdai Pál edzői tevékenységét is. Aki a hazai meccseiken immár rendszeresen 60 ezer nézőt tud kivinni a berlini olimpiai stadionba, az megérdemli a megkülönböztetett érdeklődést.”
(MKSZ / jochapress.hu)