Nászútjáról utazgatott meccsre és edzésekre!

1958 nem tegnap volt. Egy hatvan év előtti világversenyről – ez esetben az 1958-ban, az NDK-ban megrendezett férfi kispályás kézilabda világbajnokságról – hovatovább már csak nagyítóval lehet találni olyan részvevőket, akik szellemileg és fizikailag is még nyilatkozatképes állapotban vannak.

Éppen ezért örültem – és készültem kettős kíváncsisággal és igyekezettel – a harmadik, még meg nem szólaltatott egykori kiválósággal, Fekete Sándorral esedékes találkozómra. A 86.évében járó Fekete Sándor szívesen és „talpon” fogadott Tanács körúti lakásában, bár azt azért elárulta, hogy egyre ritkábban megy le az utcára.

– Mindinkább fárasztóak ezek a kalandozások, a legjobban itt, a lakásomban érzem magamat – hangsúlyozta. – Mivel az utóbbi  években három balesetben is részes voltam, s bár egyik sem járt személyi sérüléssel, ezért arra is rá kellett jönnöm, hogy az autómtól és a jogosítványomtól is önként (ha nem is dalolva!), de meg kell válnom. Pedig nagyon szerettem vezetni, egykor hatalmas utakat is megtettem, de ez már a múlté. A szépre kell emlékeznem és arra, hogy járhattam volna sokkal rosszabbul is. Szóval a közeljövőben egyértelmű gyalogos leszek, s ha valahova el kell mennem, akkor elsősorban a szemorvos fiamra számíthatok.

– Az autós témával sikerült hamar végeznünk. Feltételezem, hogy a kézilabdás élmények több helyet követelnek majd maguknak?

– Ez nem is lehet vitás, csak legyen ideje és türelme végighallgatni a mondókámat, amely nem feltétlenül követi majd az időrendi sorrendet. Szóval – bár kispályán is elég sokat elértem, de – én alapvetően a nagypályás kézilabdát jobban szerettem és talán eredményesebben is űztem, mint a kispályás játékot. Egy nagypályás találkozónkra különösen szívesen emlékezem, amikor 1958-ban a Népstadionban egy focimeccs felvezető programjaként a világbajnok NSZK legjobbjaival játszottunk. Félidőben a németek két góllal vezettek. A szünetben azt a tanácsot kaptam, hogy egy védőt igyekezzek magamra vonni és próbáljak minél többször gólhelyzetbe kerülni. Benne van a Népsportban, hogy a második félidőben Fekete három góljával átvettük a vezetést. Végül 16-16-os döntetlennel zártuk ezt az erőpróbát, ami mi akkor nagy sikerként éltünk meg. Ezt a meccset életem legjobbjaként tartom nyilván és erre mindmáig nagyon büszke vagyok.

– Azért az 1958-as világbajnoki részvétel sem volt semmi, Önnek pedig az is megadatott. Hogyan emlékezik vissza erre a rangos tornára?

– Nem könnyű a helyzetem, hiszen hatvan évre kell visszaemlékeznem. Azért néhány, számomra fontos és maradandó tényt szívesen felsorolok. A világbajnokságon szerepelt magyar játékosok közül mindenképpen ki kell emelnem Som Ferencet, és nem elsősorban azért, mert nem kevesebb, mint 33 gólt lőtt, s ebben a számban benne vannak a kitűnően értékesített hétméteresek is. Som Feri ugyanis egy igazi vezéregyéniség volt, aki ráadásul az egyéni ambícióit a csapatérdek alá tudta rendelni. A beállónk, Schwajda Béla is átlagon felül teljesített. A felé magasra feldobott labdát a kapunak háttal vette át és a levegőben megtett félfordulat után lőtt kapura – jó százalékkal.

Som Ferenc (Fotók: jochapress.hu)

– Az átlövők eredményességére edzőnk, a magyar kézilabdázás „atyja”, Cséfay Sanyi bácsi nagyon számított, de ezen a téren csalódást is el kellett könyvelnie. Legmagasabb játékosunk, a nemrég elhunyt Hetényi Ottó – akinek bombáitól magyar pályán mindenki tartott – ugyanis nem volt kimagasló formában. Engem csak másodsorban  vettek számításba, de a jugók és a németek ellen Különösen jól sikerültek az átlövéseim, így összesen 18 gólig jutottam. A német meccs után a kiváló német játékos, és csapatkapitány Otto Maicyrak (becenevén Atom Otto) gratulált.

– A világbajnokság szervezése jónak tűnt, a játékvezetéssel  sem volt sok bajunk. Mindez 60 évvel ezelőtt volt, de a magyar himnuszt még ma is hallom. Rég volt, szép volt, talán igaz sem volt…

– Nemsokára az Ön számára is szomorú esemény következett: megszüntették a nagypályás kézilabdázást.

– Ez 1959-ben történt. A párt által akkoriban különösen támogatott két klub, a Vasas és a Dózsa rendezett egy sportágbúcsúztató meccset, ahol még koporsót is sikerült kerítenünk a nagyobb hatás, a temetés kedvéért. Én egyébként akkor a Vasasban játszottam.

– Idáig eljutva kérdezném: hogy került éppen az angyalföldiekhez?

– Tizenöt éves lehettem, amikor a BEAC-ban elkezdtem a sportággal barátkozni. Sokat jelentett, hogy annak az időszaknak egyik legjobban felkészült edzője, a TF tanára, Kolos Feri bácsi csoportjába kerültem. Alig egy évvel később már többedmagammal együtt átvett a Vasas, ahol előbb az ifiknél pallérozódtam, számos iskolatársammal együtt, akik valamennyien a Lónyay utcai Református Gimnáziumba jártunk. A sportágban később is bizonyítottak közül kettőt emelnék ki: Antalpéter Tibort és Kórócz Gyulát.

– Az érettségi évében már a felnőtteknél is számításba vették.

– Bekerültem az első csapatba is, de ez sem változtatott az alaphelyzetemen, ugyanis nem voltam jó káder, édesapám virágkereskedő volt. Ezért sem tudtam egyetemre kerülni, a felsőfokú tanulmányok helyett pedig többek között anyagbeszerzőként is dolgoztam. Később elektrotechnikusi szakvizsgát is tettem, s ebben a szakmában is eltöltöttem hosszú éveket. Mivel a fiam születése után (1961-ben) sem kaptam több segítséget a Vasastól, ezért elmentem a KGM Budapest II. osztályú együttesébe. A minisztériumból a VILLÉRT-hez kerültem 25 évre, ahonnan azután a kirúgás helyett 55 évesen nyugdíjba vonulhattam. Ezután a legkülönfélébb, időtöltő és pénzszerző tevékenységeket űztem, egészen 83 éves koromig.

– Mennyire volt elkötelezettje a sportágának?

– Elég, ha elmondom, hogy csütörtökön volt az esküvőm, Lillafüredre mentünk nászútra. Vasárnap hazajöttem meccsre, szerdán pedig edzésre utaztam fel Budapestre, hogy azután vasárnap ismét meccs következzen. Én ezt nagyon-nagyon komolyan gondoltam és ameddig az élvonalban szerepelhettem, ez volt talán a legfontosabb az életemben, aminek a feleségem természetesen nem különösebben örült.

– Menjünk vissza egy kicsit a „hőskorba”. Kikre emlékszik abból a Vasasból? És hogyan lépett előre a válogatottságokig?

– Sajnos, már mind meghaltak: Tamásdi Sándor, Horváth István, Csiki József és Megyeri László neve mindenképpen ide kívánkozik. Én egyébként elsősorban nagypályás játékos voltam, oda Szórádi Zoltán kapitány hívott be. Kispályán pedig az abszolút nagy név: Cséfay Sándor adott lehetőséget a nemzeti együttesben való szereplésre. Nagypályán a Szovjetunió ellen, idegenben mutatkozhattam be, dobtam is négy gólt. A visszavágón mindjárt a kezdés után odajött egy termetes legény és jól térden rúgott. Hordágyra kerültem, számomra vége lett a meccsnek. Speciális támogatásban részesültünk. Akkoriban sokkal ritkábban játszottunk válogatottként, mint manapság. Szóval kaptunk 300 forintot, ha legközelebb ismét a keretben voltam, akkor megint jött a háromszáz. Ha nem játszottam, elmaradt a pénz. Amikor 1958-ban megszűnt a nagypálya, akkor a kispályások a három nagy lövőt – Som Ferit, a közelmúltban meghalt Hetényi Ottót és engem – átvették. Így lettem ott is válogatott. Egyébként kisebb csapatokban egészen 46 éves koromig játszottam, akkor lett vége hosszúra nyúlt pályafutásomnak. Az utolsó állomást a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár csapata jelentette, ahol játékos-edző voltam.

– Az 1979-ben volt visszavonulását követően milyen kapcsolatban maradt szeretett sportágával?

– Azóta csak nézem a kézilabdát, nézem a teniszt, egyszer-egyszer még a labdarúgásra is sort kerítek. Láttam például a Mezőkövesd – MOL-Vidi bajnokit is. Közben a mozgásom teljesen be lett határolva. Rengeteg műtétem volt, közöttük egy leszakadt gerincsérv és négy visszérműtét is – minden elváltozást a versenysportban szedtem össze. A húsz éve volt gerincműtétet követően például legnagyobb sajnálatomra nem tudok úszni…

– Mi a véleménye a magyar együttesekben szereplő külföldiekről?

– Nagyon nem tetszik nekem ez az egész és nemcsak a labdarúgásban, hanem például kézilabdában is. Hovatovább már csak véletlenül kerül pályára egy-egy magyar játékos is. Ugyanez vonatkozik az edzőkre is. Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy például amikor egy kézilabda meccsen az edző időt kér, akkor nem lehet mást hallani, mint zavaros nyelvezeten előadott mondókát és közben állandóan az oké, oké szavakat. Jómagam elég jól beszélek németül és angolul is, de egyszerűen nem értem, amit a mesterek mondanak. Akik itt élnek tartósan Magyarországon, azoktól meg lehetne követelni a magyar nyelv ismeretét és használatát. Szerencsére van erre néhány pozitív példa is. Ide tartozik az MTK és a junior női válogatott edzője, az orosz Vlagyimir Golovin, aki gyönyörűen beszéli a nyelvünket. Tehát nem egy ördögtől való dolog lenne magyarul megtanulni! Ami külön is imponált nekem, hogy egy pengeélen táncolt meccsen is végig meg tudta őrizni a nyugalmát és úgy adta a tanácsait.

– Teniszben is ilyen kritikus a látottakat illetően?

Fotó: Getty Images

– Természetesen az eredménytől függetlenül is a svájci Federer a kedvencem és nem csak azért, mert rendkívül elegáns teniszt játszik. Ami engem különösen megfogott, az ő nagyvonalú adakozókészsége. Ráadásul nem csak küldi a pénzt a rászorulóknak, hanem időről időre fel is keresi a megajándékozottakat. Általánosság szintjén is fontosnak tartanám, hogy aki az átlag fölött keres, az igenis adakozzon is! Amíg dolgoztam én is számos célra utaltam rendszeresen, s ezekből kettőt mindmáig megtartottam: a „Piros orrú bohócokat” és a „Szájjal, lábbal festő művészeket” változatlanul támogatom, mert ők biztosan megérdemlik. Örök példa előttem a világhírű színművésznő, Audrey Hepburn, akinek egész életét átjárta a nemes lelkű adakozás. Az ENSZ jószolgálati nagykövete megbízatást is odaadóan betöltötte. Szóval vannak jó példák is előttünk.

– Ha nem a televíziót nézi, mi mindennel foglalkozik?

– Amióta bizonytalan lett a mozgásom, legszívesebben itthon vagyok. Vigyáznom kell magamra, mert ha hirtelen felállok vagy leülök, máris ugrál a vérnyomásom. A talán legjobb barátom, a Som Feri is hasonló gondokkal küzd, csak ő nem vallja be. Őt igazán tisztelem és szeretem és nem csak azért, mert fölöttem járt a gimnáziumban és a válogatottban is együtt szerepeltünk. Vele tényleg rengeteg, közös élményem volt. Egyszer például Moszkvában játszottunk és egy szobába kerültünk. Elhatároztuk, hogy felkutatjuk, hol van a szobában elrejtve a lehallgató készülék? Kerestük és meg is találtuk a szőnyeg alatt…

(jochapress.hu  / Jocha Károly)