A négyszeres bajnok „Tromos” mára már csak emlék

Ha manapság bárhol szóba kerül az Elektromos férfi kézilabda csapata, arra leginkább csak a középkorúak, vagy az idősebbek reagálnak. Pedig a „Tromos” évtizedeken keresztül stabil tagja volt a magyar élvonalnak.

A hatvanas évek végén pedig egy mesterhármassal – három, egymást követő bajnoki címmel markánsan beírta magát a magyar férfi kézilabdázás történelemkönyvébe a bordó-sárga színekben szereplő csapatuk. A negyedik aranyérmet 1990-ben szerezték meg – sajnos a szakosztály a többszörös névváltoztatások után szép lassan örök álomra szenderült.

Ha az Elektromosnak ez idő tájt nem is drukkolhatunk, azért még beszélgetni lehet a régi, szép időkről. Erre alighanem a legavatottabb partner a klub egykori játékosa, később szakosztályvezetője, majd elnöke: Németh Gyula. A ma már 83 éves sportvezetőt – aki hol máshol lakhatna, mint az Elektromos sportteleptől rövid sétányira, ugyancsak a Népfürdő utcában – lakásán kerestem fel.

– Ma már sokkal távolabb vagyok sportágamtól, mint szeretném, de el is ment a kedvem, meg az egészségi állapotommal is van épp elég gondom. Van egy oldalnyi összeállításom, mi minden nem úgy működik, ahogy kell. Az egyik orvos ránézett és rá is kérdezett: maga még él? S azon a listán még nem volt rajta az utóbbi időben elszenvedett veseműtétem és a többi gyengeségem. Szóval ma már csak alapgázon pöfékelek…

– Mióta lakik itt, ebben a modern lakóparkban?

– Tíz esztendeje. Előtte 1959-től a Gogol utcában laktunk, miután ott egy szolgálati lakást sikerült „összekézilabdáznom”. 1956-ban ugyanis a fél csapat lelépett, én pedig több poszton is lelkesen képviseltem a színeinket. Egyetlen feltétel volt: meg kellett nősülnöm. Akkoriban ez még természetes dolognak számított, így 1958-ban megházasodtam, egy év múlva költözhettünk. Negyvenkilenc évig laktunk ott.

– Túl gyorsan haladunk. Ha kérhetem, beszéljünk a kézilabda pályafutásáról is.

– 1949-ben kerültem a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba, ahol a diszkoszvető bajnok, Kuliczy Jenő bácsi volt a testnevelő tanárom. A kettővel felettem járt Berendi Jóska találta ki, hogy neki vannak a Tromosban haverjai, menjünk oda kézilabdázni. Be is állítottunk testületileg, hatan. Ott is ragadtunk azzal a kiegészítéssel, hogy én egy jó ideig kosaraztam is a főváros csapatában, a Petőfiben. A Tromosban először Molnár tanár úr vett kezelésbe, Bimbónak hívták, a keresztneve már nem ugrik be. Motorral járt mindenhova, de azzal folyamatos gondjai voltak, így mindenhonnan elkésett… Később rengeteg edzőt túléltem, de ha valakit legelőször kiemelnék, az mindenképpen a Cséfay Sanyi bácsi lenne. Akkoriban a válogatott elsősorban Budapest néven lépett pályára. Ilyen visszatérő játéklehetőséget kínált a Hat Város Tornája – én is voltam vagy tizenötször Budapest-válogatott az ötvenes évek közepén… 1954-ben harmadikok voltunk a Tromossal a bajnokságban, egy évvel előbb pedig ezüstérmesek a Népköztársasági Kupában – akkor a fél-Tromos a válogatottat is erősítette.

– Kikkel tudott legjobban együttműködni a pályán?

– Például Antalpéter Tiborral (a képen jobbról), meg a Hennig Ernővel. Mielőtt a Csepelbe mentek, addig nálunk röplabdáztak, de a kézilabda is jól ment nekik. Majd ötven évvel később a mostani csarnok avatóján játszottunk a Fradi öregfiúk ellen. A „Tita” (Antalpéter) jól fölé lőtt egy labdát, mire megjegyezte: ez azért történt, mert felugrottam. Érdekes, mondtam neki, ezt az emelkedést senki nem látta… Az utánuk jövő generációkból említeném az öreg Kozlovszkit és a nagypályás specialistát, a Csiki Jóskát. Egyébként 1965-ben ért véget a játékos pályafutásom.

– Nem sokat pihenhetett…

Vass Sándor (fotók: JochaPress.hu)

– Szinte másnap szakosztályvezető lettem, majd 1967-ben a legnagyobb meglepetésemre a megüresedő elnöki posztra engem jelöltek és meg is választottak. Két év múlva pedig sikerült megszereznünk az első bajnoki címünket, ami nagyon nehezen született meg, mert sokan egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy a Honvédot bárki is megelőzheti. A titka egyébként az volt, hogy addigra sikerünk összehoznunk olyan nagy lövőket, mint a Vass Sanyi és az akkor még ugyancsak lövőt játszó Vass Karcsi, Batizi András és Ágoston György. Nagyot segített rajtunk a Rákóczi Gimnázium akkori testnevelő tanára, Rigó László, aki valami okból egyszerre hozott hozzánk tíz fiatal játékost. Közülük került ki például Zalai Tamás, Harka László, Papp György – aki ma urológus professzor és négy hónapja az ő osztályán feküdtem –, a két kapus Horváth Ervin és Sényi Imre, és mások is. És ehhez a társasághoz adott volt egy edző, az idősebb Kozlovszki István, aki hihetetlen jó közösséget formált a játékosokból. Az igazság az, hogy legalább öt generáció tagjai fordultak meg a kezem alatt és néha már keverem őket.

– Ahogy vége lett a bajnokságnak, azonnal elindultak az akkori NSZK-ba, a Németh-Szilasi szervezésű túrára. A hazaérkezést követően pedig átfogó pénzügyi vizsgálat következett.

– Egyszerűen nem tudtak beletörődni, hogy a Honvédot valaki megelőzte, ezért két hónapos vizsgálódást követően egy 72 oldalas elemzés készült. Végül csak egyetlen apróságba tudtak belekötni: Zalai Tamás gyógycipőjéről ugyanis korcsolyacipőről szóló számlát állítottak ki.

– A Honvéd mellett akkoriban egy másik fővárosi csapat, a Csepel is igen jó játékerőt képviselt.

Szepesi György

– Jaj de jó, hogy szóba került a Csepel! Még ifi koromban ott játszottunk totó meccset a csepeli csarnokban az Építők ellen, s mivel az akkori kapust, Hurth Gyulát nem engedték ki a laktanyából, így nekem kellett védenem a felnőtteknél. A gyors, egymásutánban bekapott góljaimat követően a közönség kórusban kiabálva totógyilkosnak nevezett – a meccset egyébként Szepesi György is közvetítette a Magyar Rádióban.

– Szakosztályvezetőként vagy egyesületi elnökként voltak-e kedvenc játékosai?

– Merem állítani, hogy senkit nem favorizáltam, ennek megfelelően ők sem akartak extra dolgokat kérni, netán követelőzni. Pillanatnyi feszültségek így is akadtak, de ezeken mielőbb túl kellett tennem magamat és az élet ment tovább.

– Melyik volt elnöksége legnehezebb esztendeje?

– Mindegyik nehéz volt, mert folyamatosan koldulni kellett. Természetesen voltak extra gondok is. Amikor például az első Európa-kupameccsre készültünk Stockholmba, a repülőjegy árának hallatán a cégvezetés széttárta a karját, mondván: ennyi pénz nincs! Szerencsére mindig idősebb barátaim is voltak, így ez a gond is rajtuk keresztül oldódott meg. A Magyar Villamos Művek akkori vezérigazgatója, Schiller János pillantok alatt intézkedett… A legnagyobb probléma számomra 1989-ben adódott, amikor odafönn kitalálták, megalakítják a Sportlétesítmények Osztályát és azt is én fogom vezetni. Mivel nyilvánvaló érdekellentét feszült a kétféle tevékenység között, ezért ekkor lemondtam az elnökségről, ahol azután Vass Karcsi követett. Amikor már elkészültem az erőmmel, 1992-ben korkedvezményes nyugdíjba mentem. Ám már így sem úsztam meg két infarktust, amelyek 1993-ban tették próbára a szervezetemet.

– Azért az akkor divatos Schneider-túrák is igénybe vették a szívét?

– Nem különösebben izgattam magamat, mindenki a saját bőrét vitte a vásárba. Egyszer azért nagyon meleg helyzet adódott. Hollandiába utaztunk és költségkímélés okán Csehszlovákián és az NDK-n keresztül szerettünk volna menni. Rajkánál ránk szóltak, hogy Hollandiába miért nem Ausztrián át megyünk? A következő percben pedig nekiálltak és szó szerint darabokra szedték az autóbuszunkat. A dugipénzeket mégsem találták meg, s csak három és fél órával később indulhattunk el. Ekkor is csak azért, mert megérkezett az a határőrparancsnok, aki korábban a Martfűben kézilabdázott, s történetesen a barátom volt. Ő szólt néhány jó szót a vámosoknak, ezután rakták össze a buszt és engedtek el.

– A visszavonulását követő évekre esik a nagy múltú szakosztály visszafejlődése, majd eltűnése.

– Erről az egészről lesújtó a véleményem. A sportlétesítmények bérbeadásával és a szponzorszerzéssel senki nem törődött. Végül a Tromos feladta az önállóságát és egymást követték a csak ideig-óráig működő fúziók, majd utóbb a PLER is eltűnt. Mára eljutottunk oda, hogy az Elektromosnak nincs egyetlen versenyszakosztálya sem, viszont mégis működik az Elektromos SE.

– Jelen időben mennyire figyeli, például a hazai bajnoki találkozókat?

– A magyar bajnokikat nem nagyon követem, mivel az ötödik helytől lefelé végképp nincs mit nézni. Már abban az időben, amikor az MKSZ alelnöke voltam, elindult az a – szerintem káros – folyamat, hogy a legjobb játékosokat a két nagy klub irreális fizetésekkel csábította magához, ami az egészséges verseny és a bajnoki színvonal rovására ment. Szóval inkább a Bundesliga meccsek tévéadásait keresem fel, ahol kicsit másabb a színvonal, egymást érik az izgalmas erőpróbák. Csak az a baj, hogy a többször operált szememmel nem tudom hosszan nézni a képernyőt, pihenőket kell tartanom.

– És a nőkről mi a véleménye?

Sterbinszky Amália

– Őket még ritkábban nézem, mert rendkívül rapszodikusak. Nem tudom elfogadni például, hogy az élmezőny csapatai egyszer szoros meccset játszanak egymással, máskor pedig 20 gól a különbség. Ami a magyarokat illeti, olyan játékos még a láthatáron sincs, mint korábban volt a Sterbinszky Amál, vagy a legutóbbi időkben a Görbicz Anita.

– Hogyan telnek a nyugdíjas napjai?

– Amióta három éve megözvegyültem, bizony nem jól: 58 évnyi házasság után nagyon hiányzik a feleségem! Egyetlen szerencsém a gondjaim közepette, hogy a tízéves unokám, Eszter szó szerint elvarázsol engem. Közel lakunk egymáshoz, így hetente többször is meglátogat, kényeztet, uzsonnát készít nekem a legkülönfélébb alapanyagokból. Értelmet, örömet ad a hátralévő időmre.

– És amikor Eszter éppen nincs itt?

– Igyekszem minél több teniszmeccset megnézni. Természetesen Federer a kedvencem, akinek az utóbbi időben sok fiatal riválisa támadt.

Roger Federer (fotó: AELTC/Tim Clayton)

– A hazai szövetséggel – amelyet dr. Dobrovits Péter elnök lemondását követően, rövid ideig irányított is – maradt még valamennyi kapcsolata?

– Már nincs, de a működésüket – a tévén és az interneten keresztül –  igyekszem figyelemmel kísérni. Elsősorban azért, mert a vezetők közül Novák András főtitkár és Zsiga Gyula szakmai igazgató is komoly Tromos-kötődéssel rendelkezik. Drukkolok nekik!

(MKSZ / Jocha Károly)