Noskó Ernő: Varga Zoltán volt a mumusom!
A hatvanas-hetvenes évek legendás Újpestjének hátvédje, Noskó Ernő 75 esztendős lett, és ennek apropóján az is kiderült, Albert Flórián és Farkas János ellen szeretett játszani.
Noskó Ernő 6 bajnoki címet ünnepelhetett újpesti színekben. Fotó: Nemzeti Sport/Dömötör Csaba
– Hogyan vészelte át a koronavírus miatt életbe lépett kijárási korlátozást?
– Göröcs Titi temetése, március tizenharmadika óta nem voltam utcán, a volt feleségem és a fiam gondoskodott rólam.
– Hogyan került a Dózsába?
– A Vasas Izzóban játszottam, mellette a gyárban dolgoztam. Egy munkatársamnak jó barátja volt Zámbó Sanyi, aki kijött egy meccsünkre, majd szólt Konkoly Bélának, hogy igazoljanak le az Újpesti Dózsába. Csakhogy én már aláírtam a Csepelhez, így egy évet ki kellett várnom. Szusza Ferenc betett a csapatba, Dorogon léptem először pályára az NB I-ben, az 1962-es világbajnokságon szereplő Monostori Tivadar volt az ellenfelem. Az Izzóban még csatár voltam, a Dózsában a Várhidi, Solymosi, Sóvári hátvédsor előtt Nagy Béla játszott jobbfedezetet, én meg örültem, hogy befértem a majd’ féltucatnyi half közé. A Kuharszky, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársorba pedig csak Fazekas Lacinak sikerült bekerülnie. Aztán a négy kettő négyes rendszerben beállós lettem, szintén emberfogó feladattal.
– Lakat Károly a védelem bal oldalán számított önre a mexikóvárosi olimpián: hogyan került jobblábas létére a bal oldalra?
– Kérdéses volt, hogy Páncsics Miklós felépül-e trombózisából. Ő lett volna a balbekk, aztán amikor visszatért, Karcsi bácsi a Novák Dezső, Dunai Lajos, Páncsics, Noskó védelmet álmodta meg. Én pedig, mint Újpesten, éltem a lehetőséggel. A liláknál is játszottam balhátvédet. Tízéves koromban elhatároztam, hogy válogatott akarok lenni.
– Ez még „csupán” az olimpiai csapat volt. Egy évvel később, 1969 májusában Sós Károlynál lett nagyválogatott.
– Szerencsém is volt meg pechem is. Bemutatkoztam a legjobbak között, de Adamec lerúgott. Kicsit hosszan szöktettem magam, és rátartott a lábamra.
– Ki volt itthon a legnehezebb ellenfele?
– Egyértelműen Varga Zoltán! Ő volt a mumusom. Ha úgy éreztem, hogy nekem kell fognom, azt mondtam Barótinak, hogy „Lajos bácsi, én inkább nem játszom”. Albert Flórián, Farkas János meg Tichy Lajos előretoltan játszottak, Varga Zoltán pedig elkalandozott, elvitt a posztomról, és lendületből hozta rám a labdát.
– Esterházy Péter írta is az 1967-es, három nullás FTC–Ú. Dózsa meccsen történtekről: „amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”. Ez mennyire bántja?
– Semennyire! Noha nyilván Varga Zoli ennek a mondatnak a főszereplője, de azt mondom, azzal foglalkoznak, akit szeretnek. És ebben benne vagyok én is.
Teljes interjú a Nemzeti Sportban
Amikor még az Újpestért szoríthattunk európai top csapatok ellen
