Őri Péter: Miért nem viszik tovább Kovács László Iskoláját a magyar kézilabdázásban?    

Nem sokat hallani az elmúlt évtizedekben Őri Péterről, aki ugyan a múlt század nyolcvanas éveinek két, sikeres világversenyére sem jutott ki (1986, világbajnokság, Svájc, ezüstérem) és (1988, olimpia, Szöul, 4. hely), de azért ennek ellenére a korszak legjobbjai közé számít. Ezt támasztja alá válogatottságainak száma (79) is, amit összegyűjteni az akkori, kevesebb számú válogatott erőpróbákon nem akárkinek sikerülhetett.

Őri Péter (fotó: jochapress.hu)

A játéka alapján „Róka” becenévvel felruházott Őrivel (68 éves) azért is speciális volt a beszélgetés, mert nem elsősorban magával, sikereivel, igaz vagy vélt sérelmeivel foglalkozott, hanem sokkal inkább az egész magyar kézilabdasportot érintő gondolatainak egy részét igyekezett elmondani.

Arra sem akart különösebben időt áldozni – pedig érdekes lenne kibontani a történetet! -,   ugyan miért nem lehetett ott a fentebb említett két, kiemelt jelentőségű világversenyen, pedig mindkét alkalommal együtt készült a jelöltekkel, akik közül Kovács Péterrel és Szilágyi „Szacsa” Istvánnal a játékban ugyancsak jól összeszoktak. Ő nem firtatta, e sorok írója viszont „szép csendben” megemlíti, hogy például 1988-ban közhírré lett téve: Mocsai Lajos kapitány egy edzőtáborozási lehetőségért egy pécsi játékost, Kakas Jánost úgy vitt ki Szöulba, – az alku tárgyaként – az olimpiára, hogy Kakas egyetlen percre sem került pályára. (Ha semmi mást nem is, azt viszont nyomatékkal mondta el Őri, hogy Kakas civilben egy „nagyon rendes srác volt”, akire senkinek egyetlen, rossz szava sem lehetett!)

   Őri ezzel sem akart foglalkozni, mert – szavai szerint – az sokkal érdekesebb, hogy annak idején miért tudott többször is a nemzetközi élmezőnyben végezni a magyar férfi kézilabda válogatott? Ő már réges-régen távol került a sportágtól, legfeljebb ugyancsak válogatott játékos, Adrienn lánya sikereiért volt egy időszak, amikor drukkolhatott. Most inkább a hetvenes évekig ment vissza az emlékezésben.

Kovács László (fotó: jochapress)

– Az egész okfejtésem legmarkánsabb kitétele: megszűnt a Kovács László (európai mesteredző) nevéhez köthető iskola, amivel a TF egykori tanára alapvető szemléletbeli változást hozott be a sportágba.

Erre már csak tényleg kevesen emlékeznek, pedig megtörtént: a tanár úr ugyanis nevesincs lányokkal a TF-en olyan csapatot épített, amely úgy lett rangot adó 4. az NB I-ben, hogy a legjobbaknak is méltó ellenfele tudott lenni. Azután átvette a Honvéd férfi kézilabda csapatát, amellyel bajnoki címre, majd BEK-győzelemre vezette játékosait. A fizikai felkészítésben drasztikus szintemelést hajtott végre, miközben edzőtársai nagy többsége hallani sem akart a súlyemelésről. Minden második napon pedig a speciális állóképességet fejlesztő, kemény futásokkal terhelte embereit. Voltak, akik feladták, akik viszont maradtak, azok olyan állapotra jutottak, hogy már a második szezonban fizikai fölénybe kerültek minden ellenféllel szemben. Merem állítani, akik 45 percig bírták a tempót és olykor vezettek is, a végére azokat is rendre legyűrtük.

   Ez volt a dolgok fizikai része, s persze a taktikai képzések is komoly részt kaptak, elsősorban a délutáni edzések idejében.

– Kovács tanár úr azt hangoztatta, hogy az adott anyagból mindig a lehető legtöbb kihozására kell törekedni. Ezt a hozzáállást Feteke Béla és Mocsai Lajos igyekezett is továbbvinni, ők mindketten kitűnő edzésmunkát végeztek, ám később mások nem követték őket. Az a komplexitás, ahogyan ő oktatta a kézilabdát és ahogyan felépítette a mindenkori csapatait, az igenis

megérdemli azt az elnevezést, hogy „Kovács László iskolája”.

Ugyanúgy önállónak kell(ene) elfogadni és kezelni, mint ahogy volt vagy éppen van jugoszláv, norvég, francia vagy spanyol iskola is!

  Őri itt nagyon röviden érintette azt is, ő hogyan lett éppen kézilabdázó.

– Természetesen, mint nagyon sokan, én is véletlenül kötöttem ki ennél a sportágnál. A hatvanas évek második felében én is elmentem a Vasas labdarúgó toborzójára, de a megadott időpontban nem focistákat, hanem kézilabdázókat kerestek. Ott is maradtunk többen, én a nálam kb. 15 évvel idősebb válogatott játékoshoz, Tornóczky Jánoshoz kerültem. Valamit láthatott bennem, mert a lehetséges legelső alkalommal mindjárt középre állított, én pedig pályafutásom végéig mindig – az átlövásek mellett, elsősorban –  az irányító szerepkörét igyekeztem ellátni. Később Jenővári Pista bácsi lett az edzőm, akitől ifi koromban rengeteget tanulhattam.

Azután eljutott a felnőtt válogatottba is, ahol messze a legtöbbre Kovács Pétert tartotta.

Kenyeres József, Kovács Péter (fotó: jochapress)

– Az ő története arra is rávilágít, miért tart ott a magyar férfi kézilabdázás, ahol éppen tart. Péter tudatos és önmagát is folyamatosan fejlesztő játékával jutott el a világklasszisok legelső vonalába, akinek játékosként majd sikerekkel is rendelkező edzőként szerzett tapasztalataira érdekes módon nem volt igény. Miközben Péter semmiféle, komolyabb feladatot nem kapott, bár a női junior válogatott élén, a szegedi férfiaknál, a dunaújvárosi nőknél és a török szövetség szakmai igazgatójaként is bizonyította rátermettségét.

Sem ő, sem hasonlóan többre érdemes kortársai (Kenyeres József, Kovács Mihály és mások) nem kaptak érdemi feladatokat, miközben nem egy „nevesincs János” kapott kapitányi megbízatást,

az eredménytelenségeikről inkább ne beszéljünk. Még csak annyit, hogy az évek során Péternek nem kevesebb, mint öt, különböző, de döntéshozói erővel rendelkezett sportvezető adott kezet arra, hogy Kovács Péter női vagy férfi kapitány lesz. Egyszer sem adatott meg neki, hogy bizonyítson. Hát ez is benne van abban, hogy ott tartanak a férfiak – de a nők is -, ahol éppen tartanak.

Pedig az anyag (különösen a férfiaknál) alapvetően jónak minősíthető…

– Több, látványos baklövéssel nem lehet egyetérteni. Miért kellett vándorbotot fognia Máthé Dominiknak, Fazekas Gergőnek, Ilics Zoránnak, Hanusz Egonnak és másoknak?  Vagy maradjunk a Rosta Mikinél, akit a Szegednek bármi áron, de mindenképpen meg kellett volna tartania! Mennyivel jobb, egységesebb lehetne a férfiválogatott, ha ez a néhány kiválóság nem külföldön játszana, hanem itthon?

Érdekes felvetéseket tett Őri Péter a hosszan elnyúlt beszélgetés során.

Amit biztosan ki lehet jelenteni: az edzői vonalon és a játékosállományt illetően is messze nem optimális hatásfokkal működik a magyar kézilabdázás.

Ellenkező esetben ugyanis gond nélkül kellene kijutni a párizsi olimpiára. Így abban is bíznunk kell az olimpiai kvótáért folyó versenyben, hogy játékosaink végül csak felfutnak egy stabil, jó formára, ami elég lehet a nagy cél eléréshez.

(jochapress / Jocha Károly)