Papnak szánták a ma 80 éves Dávid Sándort
Dávid Sándor 2016-ban megkapta a MOB Életmű Díját is. Fotó: JochaPress.hu
Bár igazán közel soha nem kerültünk egymáshoz, de a laza jó kapcsolaton túl mindig tiszteltem-becsültem a ma 80 éves Dávid Sándort, aki húgommal, öcsémmel és még más családtagjaimmal is egy iskolába járt Csepelen. A kemény jubileumhoz érkezett, kiváló újságírót, és televíziós személyiséget a kései reggeli majd kávé után sikerült „meggratulálni” és ünnepi beszélgetésre invitálni.
– Érdekelne, miért éppen a csepeli gépipari technikumot választotta annak idején?
„Dunapatajról származunk, én már Budapesten születtem. Szüleim református papnak szántak, előbb a Lónyay utcai református gimnáziumot szemelték ki számomra. A dolgok azután másként alakultak. Apámat listázták, így előbb örülhetett, hogy széntróger lehetett, majd a villanyóra leolvasás komoly előrelépést jelentett, igen szerény fizetéssel. Ekkor már a fő szempont valamilyen szakma elsajátítása volt, hogy mielőbb saját lábra állhassak. A technikumokat akkoriban szervezték, a 6. számú gépiparit még építették, így előbb a Rákóczi általánosban kezdtük ottani tanulmányainkat, miközben mi is dolgoztunk az építkezésen. Máig is örülök, hogy oda járhattam, s nem csak azért, mert többek között a későbbi kétszeres olimpiai bajnok öttusázó, Németh Ferenc, a kézilabda válogatott majdani kapusa, Kovács János és számos birkózó meg jégkorongozó is társaim közé tartozott. A keményen hangzó erőgépgyártó tagozaton emberséges tanárok igényes óráin okosodhattunk.”
– Már 1952-ben elkezdett vívni, az érettségi évében, 1955-ben pedig már a közvetlen utánpótlás legjobbjai közé sorolódott.
„Tehetségesnek találtak, rajtengedélyesből hamar I. osztályú lettem. Akkoriban a magyar vívás óriási tartalékokkal rendelkezett, mi csak a negyedik vonalat képviseltük. 1956 Húsvétján kiküldtek bennünket az ifjúsági világbajnokságra, ahova Hegyi Gyula, az OTSH akkori elnöke is eljött, mert látni akart bennünket. Mendelényi Tamás győzött, Horváth Zoltán lett a második, én pedig nyolcadikként végeztem, amiben az is benne volt, hogy indulásra mindkét magyarnak leadtam az asszómat.”
– Az akkori legelsők mennyire kápráztatták el vívótudásukkal?
A hatszoros olimpiai bajnok Kovács Pál állt legközelebb hozzá
„A teljesség kedvéért mesteremet, Jekkelfalussy-Piller Györgyöt is megemlíteném, akivel vívni egy álom volt. Együtt bámultuk a három legnagyobbat. Gerevich Aladár vívott a legprecízebben, tökéletes vívó volt, rendkívüli gyorsasággal megáldva. Ha ő elindított egy akciót, akkor már nem volt ellenszere a másik oldalnak. Hozzám legközelebb Kovács Pál állt, azért is, mert egy klubban, a Vasasban vívtunk. Ő rendkívül ruganyos, jó tempóvívó volt, ami kellő ravaszsággal párosult. Kárpáti Rudolf pedig művésze volt sportágának – civilben hegedűművész -, akinek lerohanó támadásai az első számú fegyvereit jelentették. Rudi a sakkhoz hasonlította a vívást, leginkább több lépéssel előre gondolkodott, mint a mindenkori ellenfele. Ez a három ember csodálatos volt, félistenként tiszteltük és imádtuk őket. Már a láthatásuk is élményszámba ment, hát még amikor vívhattunk velük!”
– Össze lehet hasonlítani az akkori és a mai kardvívást?
„Ég és föld a kettő között a különbség, egyszerűen más és más mindkettő. Még csak azt sem mondanám, hogy bezzeg a mi időnkben. Azt viszont megkockáztatom, hogy a kardvívást a bíráskodás rontotta el. Egyébként mindenkinek a saját korszaka a legszebb, emlékeiben ahhoz kötődik.”
– Van nekünk egy kétszeres olimpiai bajnok kardforgatónk, Szilágyi Áron. Nagyon érdekelne, mi a véleménye róla, megszerezheti-e harmadik olimpiai aranyérmét is?
Szilágyi Áron a londoni olimpia döntőjében (Fotó: Szalmás Péter)
„Na, ő a legjobb példa arra, hogy van visszatérés a régi alapokhoz. Áron rendkívül taktikusan és okosan vív. Meggyőződésem, hogy olyan képességekkel rendelkezik, amelyek révén annyiszor lehet a kardvívás egyéni olimpiai bajnoka, ahányszor csak akarja.”
– Végül a könyveiről szeretném kérdezni. Hányat írt eddig és milyen további tervei vannak?
Balczó András és Németh Ferenc (Fotó: JochaPress.hu)
„Hát erre csak nagyságrendi választ tudok adni: mintegy 50 könyvem jelent meg. Balczó Andrással kezdtem 1972-ben, később csak a Forma-1-ről húsz fölötti kiadást számlálhatok. Arra pedig kimondottan büszke vagyok, hogy a magyar öttusázás legnagyobb egyéniségeiről – Balczó Andrásról, dr. Török Ferencről és dr. Móna Istvánról is én írhattam. Legutóbb dr. Fenyvesi Csaba életét igyekeztem bemutatni – a könyve tavaly, sajnálatos halálát követően látott napvilágot. Jelenleg a Budapesti Spartacus 60 évének történetét igyekszünk feldolgozni Pazár Sándorral, amely könyv a tavasz folyamán kijöhet a nyomdából. Régóta dédelgetett vágyam, hogy egyszer a nagy magyar sportlövőkről is elkövessek valami érdemit.”
(jochapress – Jocha Károly)
